MINTA VÉTEL - BÁZIS SZOBRÁSZEGYESÜLET KIÁLLÍTÁSA

A pécsi székhelyű Bázis Szobrász Egyesület 20. jubileumi fennállásának alkalmából rendezett kiállítás, amely az egyesület tagjainak friss aktuális munkáit mutatja be.

Bázis Szobrász Egyesület: Mintavétel

Pécsi szobrászok egyesüljetek!

Kezdem azzal, hogy köszönöm a felkérést, köszönöm, hogy itt lehetek veletek a Bázis Egyesület 20. születésnapi kiállításán. Jó, tudom, hogy ez nem egy olyan igazi, nagy, ünnepélyes jubileumi tárlat, mint amit eredetileg terveztetek, de mégiscsak 20 éve, 2003- ban alakultatok. Ti, a világ szobrászainak pécsi szekciója.

És az, hogy egy összefogás 20 éve létezik, engem tisztelettel tölt el. Amikor nemcsak összekapaszkodik néhány művész a diploma utáni űrben, hanem együtt is maradnak 20 éven át, sőt csatlakoznak hozzájuk új fiatalok, hiszen az egyesület létezik, él, és virul. Manapság olyan sokszor kell kimondani azt a szót, „mégis”, de én egyre jobban szeretem.

Most is idecitálom, mert hiába nem jött össze a Széchenyi tér benépesítése szobrokkal egy kiállítás erejéig az évfordulóra, mégis lett egy tárlat itt, a Pécsi Galériában. Nincs pénz, megrendelés, köztér, remény és biztonságos jövőkép, de mégis létrejött ez a „Mintavétel” című kiállítás.

De én még mindig le vagyok ragadva az egyesületnél, a csoportosulásnál, a ’miért kell a közösség’, és a ’miért kell tartozni valahová’ kérdésnél.

Életem első felében úgy szocializálódtam, hogy folyton gyűléseztünk: őrsgyűlés, táborgyűlés, lakógyűlés, taggyűlés - elegem is lett belőle. Gondoltam, hogy ez az, ami nem kell, éljen az individualizmus, a szabadság és egyéniség. Aztán szép lassan kiderült, hogy „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat „ - és körvonalazódott, hogy még én, a hétköznapi valaki sem élhetek mikroközösségek nélkül.

Mert a mikroközösségem az, ami visszajelez, hogy jó úton járok-e. A mikroközösségem rángat ki a motiválatlanságból, amikor húz a semmi. Pedig nem is vagyok művész. Úgy képzelem, a művészetnek kell aztán igazán a másik oldal, a befogadói.

Pláne kellenek a társak, a szakmabeliek, akik kérdeznek valamit, például olyasmit, hogy ezt miként oldottad meg? Vagy csak bólintanak, hogy ez meg aztán tényleg sikerült. A szakmai környezet egy értő, befogadó közeg, ami hozzá tud tenni a munkához, segít a fejlődésben. A közös gondolkodáson alapuló szellemi műhely nem tud más lenni, mint előre vivő sínpár.

- „Tudod, miért csak gyökeret eszek? Mert a gyökerek fontosak” – ezzel a költői kérdéssel és szimbolikus válasszal reagál, a már életében szentként tisztelt 104 éves apáca figurája Paolo Sorrentino „A nagy szépség” című filmjében, mielőtt egyetlen sóhajtással elfújná a költöző madarakat, menjenek útjukra.

Le radici sono importanti - Mert a gyökerek fontosak, válaszolja a főszereplő híressé vált kijelentésére, miszerint a „Nagy szépséget kerestem, de nem találtam”.

Sorrentino főhőse, a tébláboló értelmiségi művész, az ürességgel küzd. Azt kutatja, mi lehet az, ami értelmet ad az életnek, motivációt az alkotáshoz, ami lelkesít, és nem elapasztja, hanem lendületbe hozza a teremtő energiákat.
A La grande bellezza / A nagy szépség, Róma egymásra rakódott rétegeit veszi sorra, mindazt, amitől az örök város az lett, ami.

Ez a film, - pontosabban ez a fontos mondata a gyökerekről -, jutott eszembe, mikor azt igyekeztem számba venni, mi a közös a Bázis alkotóiban, azon túl, hogy szobrászok? Mik azok az egymásra rakódó rétegek, amitől a Bázis az lett, ami?

Kézenfekvő a válasz: Pécs, pontosabban a pécsiség.

Innen egy lépés annak átgondolása, mi is az a pécsiség, és most hagyjuk a könnyűzenét. Hagyjuk a saját élményeimet, a pécsi filmes szemléket vagy színházi találkozókat, a kulturális eseményeket, hangversenyeket, a Mecsek rallyt, de még a mediterrán életérzést is.

Itt vannak ezek a pécsi szobrászok, találtam köztük békéscsabait, alföldit, szegedit, kaposvárit, budapestit, mégis mind pécsi lett. Mert van itt valami különleges légkör, ami inspirálja őket, és valami tradíció, amihez kapcsolódnak. Mert a közösség mellett a tradíció is kell, a tárgyalkotásban és a térrel való viszonyban is van itt valami hagyomány, amihez lehet kapcsolódni. Sorolhatnék neveket Breuer Marcelltől Vasarelyig, tárgyalkotó hagyományt a Zsolnaytól a Pécsi kesztyűig. Tárgyalkotásban és művészetben egészen biztosan létezik ez az élő hagyomány, alkotó, kreatív közeg veszi körül az itt élőket és alkotókat. Nem utolsósorban van Pécsett egy oktatási intézmény, hozzá egy befogadó közeg, és ez egy olyan kombó, ami sokáig elviszi az alkotókedvet, még pénz hiányában is.

Mi a közös még az itt kiállító művészekben? Az, hogy mindannyian kereső emberek, ez érződik a szobraikból. Gondolati, technikai, spirituális szinten is kutatják a rejtett összefüggéseket, a mélyben húzódó lényeget, a határokat, a keveredéseket, az esszenciákat.

Ha végignézzük a térben kiállított munkákat, sokféle gondolat, sokféle attitűd látszik, hiszen ez egy Mintavétel. A művészet, a szobrászat szakrális és archaikus rétegeiből vettek itt mintát. De az egészen átüt egyfajta elegancia. A szabad lélek eleganciája.

És most, ahogy mondani szokás, a kiállítást megnyitom. És azt kívánom legyen még 20 év! Jankó Judit művészeti újságíró

Pécs, 2023. szeptember 28. Pécsi Galéria Széchenyi tér

Kiállító művészek: Getto József, Kincses Előd, Kiss Andor, Kotormán Norbert, Kuti László, Lukács József, Miklya Gábor, Nyári Flóra, Nyári Zsolt, Orosz Klára, Palatinus Dóra, Pál Zoltán