Nagy Zopán: Derítések szubjektív terítéken…

Nagy Zopán írása a Tiszatáj oldalán:

https://tiszatajonline.hu/kepzomuveszet/deritesek-szubjektiv-teriteken/

Részletek:

Ó, a sokakat túlélt arc, akár egy helyrajzi térkép, rajta: bíbor szőlőlevelek bor-virág erezetei és omladozó pincék penész-terjengései váltakoznak. Ő rokona a zavaros, elszánt fellegeknek, a konok termőföldeknek és a vöröses-vörhenyes, vulkanikus ásványi talajoknak is… 

Kísérői a speciális, önjáró botok: talán triplán delejes fokozatok és idő-támaszok…

Matei László festészetében és grafikájában egyaránt a letisztult állapotokat keresi, illetve a felvázolt, majd kidolgozott élet-képekkel adja vissza a már eleve egyszerű (néhol akár naivan tiszta) beszédmódokban létező, gyakran inkább hallgató szereplők és helyszínek ön-valóját. Az alkotó tehát környezetének és saját valóságának egyféle dokumentálására és szubjektív leképzésére törekszik. 

Egy-egy alkotásában, sorozatában a realizmus hétköznapi jeleneteit folytatja és folyatja-tapasztja meg ecsetteljesen, mégpedig alapvető vizuális hatások használatával: tócsa-tükröződésekkel, testek és tárgyak összemosódásaival és a személyiségek bemutatás-kifordítás módszereivel, ahol a konkrét és az ironikus amorf ötvözetével oldja meg, vagy oldja fel az ismerős szituációkat… 

Matei a föld- és vízelemek visszatérő (inkább folyamatos) ábrázolása mellett a háttér-deformációkat is szívesen használja. Az intenzív matéria és a csöndes gondolkodások, lelassított, fixált monológok találkozásai szintén jellemzőek alkotásmódjára…

Hajnali 69! Amott szimbolikus malackodások, avagy disznők helyett disznók sajátos intimitása, immár túlvilági (belső) meditációja, utóélete zajlik, kényszer-kiterítve, klasszikus pózban. Az állat-corpusokon és a jeges talaj-rétegen vér-kiömlés mintázatok cikáznak, maszatolódnak el, tova… 

A kép-jeleneten és a mögöttes üzenetben: az evilági húsok, rostok, bőrök, zsír-szövetek, belek alatti-fölötti lelkek alig látható ki-lehelés áramlásai, a meghitt pár elszálló párái kavarognak…

Intermezzo:

Ippeg haveremmel acsongattuk, ámmogtuk a pityókát, mikor feteke motrok jelentek meg a lecsmeteg tájban… Abagos orcákkal ötön valának s újrahasznosított kvintesszenciát kínáltak mindennemű nyavalyánknak…

Szerkezetük kótyagosan berregett: hiszen ők is be voltak rúgva… S ejsze: bünnyögve, ritmusba szípták a fényes, setét degenyeget…

- - -

Reggeli a pulpituson. A meghitt egyszerűség és sejtelmes tova-tekintés mellett: elcsuszamlik, ami egységes volt és újabb egységgé válik a megbillent jelenlét-múlt…

A kiszögelések, a könyök- és támasz-ívek, a hullámzó szerkezet-illesztések mentén az alkotó talán nem utal felesleges feltételezésekre, de a kontrasztokba forduló, megmártózott érzetek mellett a bizonyosságot, megnyugvást kereső kérdések mégis felmerülnek… Fel-fel, a szakrálist óhajtó háromszögek felé…

Ebéd a padon. A gyötört sorssal fűszerezett élet-ravatalon… Szembesülés egy kizökkent magán-világgal, ahol esetleges a folytatás… Itt konkrétan és főként a fokozott labilitás által előkerülhet az elfogadás és a lehetőség egymásba oltott bizalma és bizonytalansága is… Akár egy kóboráram nem-létező vacsorája… 

Az idő körkörös. Minden ismétlődik, eltűnik és elő-tűnik. A létezések, miként a művek és a megélt idők: önmagukra (is) folyamatosan reflektálnak…