Nagy Zopán: Mélysötét bársonyok mögött…

Nagy Zopán írása a Tiszatáj folyóirat oldalán: 

https://tiszatajonline.hu/kepzomuveszet/melysotet-barsonyok-mogott/

Részletek: 

Nayg István alkotói attitűdjét, munkásságát immár 22 éve kísérem figyelemmel. Igaz, hogy anyaghasználata és szimbolikái már évtizedek óta módszeres, következetes építkezés által: változatos-egységes, minőségi életművet mutatnak fel, ám, itt (műelemzések s egyéb definíciók helyett) mindinkább asszociációk különféle áramlásait nyitjuk meg.

Jelenések:

Elme-szövetek sűrűsödnek, szövevény-fátylas transzparenciák oldódnak – s morfológiákon innen (és túl): belső tér-szelvényekben transzformálódnak… Szeparált szakralizáció és ön-rekonstrukció együtt-hatása, fedettség, rejtett architektúrákat (metakommunikációval) kitapintó éjjelek… 

William Blake, Henri Michaux, Gustav Meyrink és Edgar Allen Poe látomásai jelennek meg: s egy közel-távoli, tudatalatti, enyhén lebegő építmény csillagvizsgálójának műtermében kísértenek, s köréjük rajzolódnak Goya szaturnuszi én-képei is, ön-feláldozó, érzék-csalódásokkal elegy kivetülései… 

A fekete analógiák, átfedések, esszenciák, az experimentális jelenlét időtlensége együtt élhet… Avantgárd és reneszánsz latens módokon (is) találkozhat az ön-analitikus művészet bizonyos boncasztalán. Sub rosa. Szenzibilis intenzitás! 

Mélysötét organizmusok és misztikus oratóriumok mögötti észlelések oltalmazása, érzék-matériák fel- és alkímiai összhatása, vegyes technikákba oltott szellemi feloldása, avagy: absztrakt-atavisztikus rétegződések, zárvány-lélektani folyamatok (hermetikus) ön-beavatása! Alászállás… A melankólia áttörése, majd átlépés újabb melankóliák – sajátos – örömeibe…

Nayg István Trauma című munkája (a leíróban) megidézheti például a sokoldalú Tadeusz Kantor megrendítő kép(ző)művészeti színházát (akár a Halott Osztályát is), de hasonlóképpen bevonzhatja Antoni Tàpies vagy Manolo Millares erőteljes művészeti világát: az alkotó(k) assemblage-ba, anti ready made-ekbe, viaszba-nagykabátba-festékbe-rongyokba-esernyőbe-üvegszilánkokba…, tárgyi fragmentumokba öntött borús érzelmeit, indulatait, bizonyos tragédiákat maradandó művészetté változtató (át-lelkesült) tárgyi metamorfózisait…  

Maya! Káprázat. Fátyol. A káprázat ismerete, megzavarása, lecsendesítése…

Ideg-rostok, erezetek szakadnak fel az elme-rendszer ezerszeresen átgondolt (rendhagyó építészetből és kimondhatatlan költészetből kimozdított) alkotásaiból… Kompozíciók és dekonstrukciók. Oldás! Beavatott jelhagyás, jelhagyó beavatás! Szellem és intelligencia szinte láthatatlan misztériuma tárul elénk. 

Intermezzo: a művész párizsi műtermében (ében ébredésben), a feloldott határok letisztult elmélkedés-ter(m)ében – éppen – Bartók Mikrokosmos-a szól. A hat zenei könyv, a nagy kollekció: 2 óra, 34 perc, 28 másodperc… A távolból (szimultánban) az Art Zoyd Nosferatu-albuma árad be… Aztán csönd! Hatalmas Csönd…

A mélység tartalmai kilépnek az aktuális időből! 

Nayg István művészete, akár egy ismeretlen koan, akár egy post-poétikai kinyilatkoztatás: a csönd mérhetetlen súlya, illetve feszültséggel töltött, titokzatos hallgatagság nehezedik reá…