Nyomhagyási gyakorlatok és az érzékelés öröme
Áfra János írása Dicső Eszter Nóra és Reining Vivien közös kiállításáról.
Az Alibi Szalon kiállításának címével Dicső Eszter Nóra és Reining Vivien egy örökké visszatérő frázist emelnek a figyelem homlokterébe: Viszonyítás kérdése... Az érzékelésbéli eltérésekből támadt feszültségek oldására éppúgy használatos ez a szókapcsolat, mint az önfelmentő relativizálás eszközeként, egy kétszerzős kiállítás címében pedig leginkább az alkotói gyakorlatok terén megmutatkozó egybeesések és különbségek keresésére ösztönöz.
Pontosabb irányt szab a figyelemnek a koncepcióleírás: eszerint a személyes és családi emlékezet, a testi tapasztalatok és az anyagszerű megformáltság kapcsolatát vizsgálja a tárlat – és mindezen szempontok a két művész eddigi pályájának bemutatásakor szintén mértékadóak lehetnek. A „viszonyítás” vonatkozási pontjai ez alapján akár páronként is leírhatóak – alkotó és mű, nyomóforma és nyomat, hordozó anyag és reprezentált test, egyén és közösség.
A nyomhagyással történő kísérletezés igen fontos eszköz mindkét alkotó praxisában.
Míg Reining Vivien itt látható nyomatait az agyaglemezekkel, addig Dicső Eszter Nóra a csokoládés szitanyomatokat gipszöntvényekkel együtt installálja. Georges Didi-Huberman Hasonlóság és érintkezés című könyvében világít rá arra, hogy antropológiai paradigmaként a nyomhagyás alapját adó hasonlóság megelőzi a figuratív ábrázolást, hiszen mint a felmenőkhöz fűződő kapocs jelenik meg a társadalmi viszonylatok rendjében. A képek ennek a látható kapcsolatnak az intézményesült jelölői. Ahogy a biológiai átörökítés forrása a testiség, úgy fakadnak a lenyomatok a dolgok közvetlen érintkezésének megtermékenyítő erejéből. A nyomatok – amint az utódok – tervezhetőek, de hogy milyenek lesznek, mégsem jósolható meg pontosan.
Reining Vivien 2024-ben, Dicső Eszter Nóra pedig 2025-ben végeztek grafikusművész szakon a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, előbbi azóta a képzőművész-tanári végzettséget is megszerezte, utóbbi pedig éppen erre készül. Reining korábban a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakgimnáziumban keramikusnak tanult, és ez a tény visszaköszön, amikor felismeri a jelen tárlatra került munkák esetén alkalmazott technika adta lehetőségeket, és az égetéssel történő kimerevítés helyett a nyers agyag változására épít. Dicső már egyetemi tanulmányai előtt grafikus szakképesítést szerzett a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnáziumban, ugyanakkor figyelme kiterjed a médiumhoz köthető eljárásokon túli régiókra. Korábbi fényképalapú művei (pl. It is not real, 2023) gyakran neoavantgárd gesztusokkal rokonítható módon idéznek meg performatív helyzeteket.
Dicső Eszter Nóra és Reining Vivien: Viszonyítás kérdése...
Reining Vivien: Gyomhagyás (az installáció részét képező triptichon), 2026
A különleges grafikai eljárásokkal kísérletező Reining a 20-as évek elején előbb krumplinyomatokkal dolgozott, szemléletesen mutatva rá, hogyan torzul el kiszikkadva a figuratív tartalom közvetítésére hivatott zöldség felülete, és miképp válik így alkalmatlanná a reprezentációra. A húsz nap dokumentumaként pozícionált Önarcképe (2020) például egy sematikus fej zsugorodó variánsait rögzítette, miközben a nyomófelület összemenve a ráncszerű törésvonalakkal egyre felismerhetetlenebbé tette az arcot.
Néhány évvel később hasonló elven kezdett el dolgozni az Agyagnyomat-kísérleteken (2023). A festékezve lenyomott nyers agyag fokozatos torzulása, a részletek elhalványulása fázisábraszerűen vált végigkövethetővé az egyes képeken.
A nyomóforma torzulásával, ellaposodásával megmutatkozott a felejtés folyamatának működése.
A 15/5/123 című diplomamunka (2024) pedig háromméteres nyomatokon idézett fel sírkőszerű tömböket, mégpedig az elhunyt nagyapa fokozatosan elhalványodó, kisméretű arcképével együtt. Az emlékállítás személyes gyászmunka részét képező gesztusának a sírbolt koordinátáinak címbe emelése és a méret reprodukálása adott hangsúlyt.
Az Alibi Szalonban látható Míg a halál? (2025) sorozat esetében is az agyagnyomás technikát alkalmazza Reining, de már nem fázisképek létrehozására. A különböző életkorúnak tűnő, rajzfilmfiguraszerű, ám fekete-fehérben megjelenő párok többsége esküvői fotózásokat idéző műtermi helyzetben látható, vagy épp szinte láthatatlan a térben elszórva megjelenő fekete festékkel fedett, keretezett nyomóformákon. Kémiai-fizikai folyamatok hatásásra roncsolódott családi felvételek inspirációjára készült ez a széria, a felismerhető formanyelven megalkotott rajzolatot hordozó agyagdarabokat habkartonra nyomta a művész, ezzel is hangsúlyozva a „puha” emlékek illékonyságát.
Dicső Eszter Nóra és Reining Vivien: Viszonyítás kérdése...
Reining Vivien: Míg a halál? (egy a sorozathoz tartozó nyomóformák közül), 2025
Az archív fényképek emlékeztető funkciójának múlékony voltát hangsúlyozzák a beletörlések, roncsolások is. Bár keretet szimuláló ornamentika övezi az egyes nyomatokat, amorf alakzatok kerülnek fókuszba, a felületük sérült, a háttérből elősejlő beállítások pedig sematikusak. A karakterüktől megfosztott alakok behelyettesíthetőnek tűnnek. Ismétlődő figurát nem lehet felismerni köztük, így kezdik ki a törekvést, hogy egy képzelt idővonalra rendezzük őket, és könnyen leválaszthatóvá válnak a művész magánmitológiájáról.
Az identitás testi vonatkozásainak vizsgálata korábban Reininget is foglalkoztatta, mint azt a Lepkegyűjtemény (2022) című krumplinyomat megalkotása is jelezte, amelyen az alakmás szégyellősen fonja keresztbe karjait. Dicső munkáin viszont az önábrázolás gyakorlatához nem társul feszélyezettség, rendszerint szenvtelen magabiztosság sugárzik róla. A 2024-es Székelyföldi Grafikai Biennálé Partium-díját például a Játszunk? (2022) című szitanyomatával érdemelte ki. A pingpongasztal túloldaláról a kezében ütőt tartó művész tekint a befogadóra, felkínálva a játék lehetőségét. A kép így az értelmezés allegóriájává válik – a műalkotások jelentését egy közös játszma eredményének mutatja. Dicső első önálló kiállítását az ezzel a művel elnyert díj hozta magával. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen az Egy testen keresztül (2025) mintegy válogatást adott az egyetemi évek munkáiból, amelyek láthatóan a környezeti behatások által meghatározott testérzet és az identitás vizsgálatára koncentráltak. Az arc részleges kitakarására építő önportrék mellett a fragmentáltságot hangsúlyozó közeli fotókat és a testrészek gipszöntvényeit használja erre a mostani tárlaton is.
Dicső Eszter Nóra és Reining Vivien: Viszonyítás kérdése...
Enteriőrkép Dicső Eszter Nóra munkáival
Az Alibi Szalonban a Te és én – Köztünk az és viszont... (2025) című diplomamunka-installáció néhány képe szerepel. Egy hiányos szerkezet egyébként maga a cím is, amely az artikulálási nehézségeket jelzi, ráerősítve a vizuális tartalmak terén érzékelhető töredékességre. A tágan értelmezhető személyközi reláció meghatározása után a mellérendelő és az ellentétes kötőszó összekapcsolása, valamint a szöveget lezáratlanul hagyó három pont a két fél – a megszólító és a megszólított – közti szakadást, illetve az áthidalás nehézségét teszik hangsúlyossá.
Az eredeti installációban hat csokoládéalapú szitanyomat köré rendezve tűnt fel három kezet formázó gipszöntvény – test-tárgy érintkezések két- és háromdimenzióban. A felhasznált médiumok fizikai tulajdonságai, a gipsz sérülékenysége és hidegsége, valamint a csokoládéalapú szitanyomáshoz társuló érzetek-emóciók feszült egyensúlyt eredményeznek.
A széria nemcsak vizuálisan, hanem olfaktoriálisan is hat, hiszen az édesség illata belengi a teret, mi több, egyfajta ízélmény illúzióját keltheti.
A most bemutatott nyomatokon a borospohár és a tenyérben pihenő parafa dugók szintén az érzéki élvezetekre tesznek utalást, ugyanakkor a közeli felvételeken visszatérő kéz a gipsszel is érintkezik – szorosabbra fűzve a viszonyt az alkalmazott médiumok között.
A kiállítási szituáció – a Reining munkáival történő dialógus – leginkább azt a nyomatot teszi hangsúlyossá, amelyen egy kézben tartott régi kép részlete tűnik fel, rajta gyermek az őt ölelve megpusziló apával. A Dicső gyerekkorát idéző archív képről újabb fotó születik, majd az alapján elkészül a szitanyomat. A másolások eredményeképp szinte foltszerűvé válnak ezek az alakok, elvesztik azonosíthatóságukat. Végül az archetipikus apa mint formaadó erő és a gyermek mint hasonmás áll előttünk, az identitástól eloldva. Amint sok korábbi Reining-munka esetében, úgy Dicsőnek ezen a képén is relatívnak, tűnékenynek mutatkozik a nyom és a forrása közti kapcsolat. Az eredetileg a diplomamunka-installáció részét képező kézöntvények helyett az Alibi Szalonban az azok előképét jelentő Ami nem akkor tört el (2024) darabjai jelennek meg, két női mellről készült gipszlenyomat.
Dicső Eszter Nóra és Reining Vivien: Viszonyítás kérdése...
Reining Vivien: Gyomhagyás (részlet az installációból), 2026
A látszat néha csal (2026) című friss széria darabjain Dicső csokoládés szitanyomással készült lapokat applikált az édességgel befestett vásznak felületére. A korábbi sorozataihoz hasonlóan itt is a saját arcát idézi meg félig-meddig takarásba hozva – az egyiken a fotó rögzíti, ahogy az arcot bandázs fedi el, egy másikon viszont már a nyomatba magába takar bele azzal, elfedve a fej felső részét. Hasonló elven épül fel a Látjátok? (2026) is, amelynek játékossága egyfelől abban rejlik, hogy az arcot a festék alapjául használt csokidarabok takarják be, ráadásul ebben az esetben a másik kiállító művész a portréalany. Reining Gyomhagyás (2026) című sorozata is itt látható először, mégpedig egy installáció részeként. A három új agyagnyomat szintén vászonra applikálva jelenik meg. A nagyszülőktől örökölt virágos tapéta közös háttérként szoros egységbe fogja ezt a triptichont: középen a művész önportréja, balra az anya, jobbra pedig a nagymama fiatalkori fotója idéződik meg Reining másik itt látható sorozatához hasonló fogalmazásmódban. A képhármas előtti padlón a kapcsolódó nyomóforma a múlást jelző sötét lapként terül el – burjánzó gyomon tátongó hasadék.
A tárlat a hasonlóság és eltérés kérdését dinamikusan alakuló viszonynak mutatja. Az emlékezés és a felejtés, a megmutatás és a kitakarás műveletei egymást értelmezik. Bár az alkotói műleírások a munkákat a személyes családtörténet, illetve az identitás vizsgálatának összefüggésébe helyezik, a médiumváltások és -kombinációk okozta elfedések, illetve a töredékesség következtében mégis inkább általános tapasztalatok irányába mutatnak. Lezárt narratíva helyett asszociációs és azonosulási lehetőségeket kapunk saját történeteink felidézéséhez.