Szigorú színházi példázatok

„Rengeteg olyan kollégám volt, akik nem tisztázták magukban, hogy mely téma milyen formát kíván. Így születtek a prózába való novellisztikus versek, az esszéisztikus drámák. Költőként indultam, mindmáig az vagyok, ez nem múlik el. De novellát, regényt, publicisztikát és drámát is írtam. Ha valaki most – 90 éves koromban – megkérdezné tőlem, hogy melyiket választanám, a dráma lenne az. Imádtam drámát írni, kitalálni a drámai helyzeteket, a dialógusokat. Az igazi nagy szerelem – bármilyen furcsán hangzik egy költő szájából – a dráma. 25 színpadi művet írtam” [1]– összegezte másfél évvel halála előtt Görgey Gábor.

Legtöbbet játszott műve, a Komámasszony, hol a stukker? már 1968-as ősbemutatóján sikert aratott, Mátrai-Betegh Béla, a Magyar Nemzet kritikusa így írt a premierről: „Nem jellemeket, nem tulajdonságokat, nem sorsokat szatirizál, hanem állapotokat – közállapotokat is – jelenségeket, osztálybetegségek tünetcsoportjait, a szemlélet ficamait, gondolkodásmódok korlátoltságait. Komédiái ilyenformán, minden mulatságosságuk ellenére szigorú színpadi példázatok.” [2]

Jólétben felnőtt rózsadombi úrifiúból vált – ahogyan saját bevallása szerint is kicsit nagyképűen mondani szokta – golyóálló pasassá.[3][4] Drámái, köztük egyfelvonásosai nem csak témájuk vagy kevésbé politikai állásfoglalásuk miatt keltettek visszhangot, mint inkább a kötelező szocreál színházi stílussal való szakítás okán, az abszurd elemek magától értetődő, olykor virtuóz használatával.

Görgey Gábor drámáiban az ellenállás a kor politikájával szemben nem volt különösebben szembe tűnő, ezért nem is történtek betiltások, csak a Galopp a vérmezőn című dráma esetében fordult elő várakoztatás és kritikai észrevétel (az íróval készült interjú emlékezete szerint). Más darabjaiban, az abszurd hangvételűekben érvényesült a „lányomnak mondom, menyem is értse” bölcsesség. Az abszurd vagy abszurdoid – ahogy Páskándi Géza nevezte a szatirikus abszurdokat – alkalmas volt arra, hogy a diktatúrának „ne kelljen megértenie”, miről van szó.

Műveiben hol áttételesen kritizált (Rokokó háború, Komámasszony, hol a stukker? Fejek Ferdinándnak) másokban (Ünnepi ügyelet, Galopp a vérmezőn) nyíltan beszélt az ellentétek elviselhetetlenségéről.

„Pillanatnyilag úgy rémlik, mintha az lenne a baj, hogy nem eléggé abszurd fán terem a magyar abszurd. Túlságosan konkrét, túlságosan társadalmi meghatározottságú” [4]– írta Görgey az „új magyar drámáról” szóló értekezésében. Ezzel szemben Görgey drámáiban a társadalmi örökségük által determinált figurák karakteréből mindig előbújik a legbensőbb, emberi vonás.

A Galopp a vérmezőnben – noha nem par excellence önéletrajzi mű – saját családja történetét írta meg. Csurka István író – a beszámolók szerint – nem gratulált a szerzőnek, úgy érezte: Görgey elárulta az arisztokráciát. Szerencsére még volt alkalmam egy hosszabb beszélgetést rögzíteni Görgey Gáborral, amelyben részletesen beszél ezekről a drámák körül-mögött megbúvó történetekről.