Szilvássy Carola háborús novella (részlet)

Március elsejét írjuk, hirtelen megváltozott, és a tegnapi havazás esővé lett. Megindult a nagy olvadás, csak úgy omlott az útszéli patakokból a zavaros barna lé. A mezőket még hó lepi el, és a rajtuk keresztül vezető országút azt a látszatot kelti, mintha egy nagy fehér lapot egy vastag fekete vonal szelné ketté. Korán van még, a kisváros, úgy látszik, még mély álomba van merülve. A piacon csak egynéhány kofa nagy sáros csizmákban, otrombán mozgolódik és sepri a kövezetet. Ahová eladásra szánt veteményeiket kirakni akarják.

A törvényszék épülete még zárva van, de már előtte áll egy öreg anyóka egy 10-12 éves fiú kíséretében. Nyakig sárosak szegények, a kisfiú hátán bogra keresztbe van kötve az anyóka fekete kendője, melyet az idő vasfoga már zöldessé festett. A kisfiú megdermedt kezében egy gömbölyű, füles istállólámpa van, úgy látszik, már kora éjjel útnak indulhattak. Az épület kőlépcsőjére feltámasztott lábaikról fácskákkal tisztogatják le a ragadós sarat. A kisfiú abbahagyja a tisztogatást, mellén a bogra kötött kendőt oldozni kezdi.

– Mit csinálsz, Ferke, miért akarod leoldani a kendőt?

– Nékem már melegem van, nagyanya, nekem az már nem kell, kegyelmednek az orcája pediglen tisztára kék lett, nehogy még megfázzon és beteg legyen kend.

– Hadd csak azt a kendőt, kicsi fiam, én nem fázom, nekem, különben is, egészségemre úgy sincs nagy szükség, úgy sincs sok hátra, a te egészségedre nagyobb szükség van, előtted még nagy, nehéz élet áll.

Ezeket mondva az öregasszony fáradtan leül a kőlépcsőre, térdeire támaszkodva karjai közé hajtja a fejét, néhányat sóhajt, aztán álomba merül. A fiú pedig a kőlépcső alatt le és fel tapicskál, nagyon megfáztak az átázott lábai, egyszer aztán megszólal.

– Mondja, nagyanya, hol leszek én addig, amíg kegyelmed a törvénybíró úrral beszélget, vajon bemehetek-e a törvényház ajtaja elé? Nehogy ebben a nagy sokadalomban, mire kend kijön, elveszítsük egymást és ne találjon meg engem. Mondja még, Nagyanya miért zárták be Jutkát odaát, abba a rácsos nagy házba, hiszen nem lopott semmit.

– Ne kérdezz annyit fiam, majd meglátjuk, mi lesz vele. Bizony szegény Jutka nem lopott életében még egy mákszemet sem, nem vétett senkinek sem, csak saját magának.

Ezeket válaszolva még lehajtotta fejét és tovább szundikált, a fiú pedig megint elkezdett tovább taposgatni. Megfázott lábai sehogy sem akartak megmelegedni. A mellékutcából fekete kabátban és kemény kalapban nagy fehér sállal a nyakán közeledett egy úr a törvényszék épülete felé. Félig kigombolt kabátja alól kilátszott a kissé gyűrött keményített ing, melyet egy mélyen kivágott fekete mellény övezett. Úgy látszik, valami mulatságról vagy bálról jöhetett. Meglátta a tapicskáló fiút és megszólította.

– Mit csináltok, fiam, ilyen korán ebben a zimankós időben itten, talán törvényszéki tárgyalásra jöttetek? – Kivette aranyóráját és megnézte. – Jaj, fiam, a törvényszéket csak másfél óra múlva nyitják ki, addig még sok idő van.

– Istállom, szegény Jutkáért vagyunk itten – válaszolt a fiú.

– Na és mit csinált a Jutka?

A fiú meglökte a szundikáló öregasszonyt.

– Mondja, nagyanya, ez az úr azt kérdi, hogy mit csinált a Jutka?

 Az öregasszony felrezzent álmából és gyenge hangon válaszolt.

– Megkövetem, istállom, nem követett el semmit, nem lopott az életben egyetlen egy mákszemet sem.

– Hát akkor mégis mi baj van azzal a Jutkával?

– Jaj, tekintetes úr, ne is kérdezze, mit érdekli a tekintetes urat a mi nagy bajunk, adjon hálát az istennek, hogy az Úrnak nincsen semmi baja a törvénnyel, és hogy ilyen jó meleg kabátban meg vagyon óvva a hidegtől.

– Hát, ha úgy meg vannak fázva, mit állingálnak itten? Miért nem mennek be abba a kis kocsmába, láthatják, nyitva van?

– Jaj, lelkem, tekintetes úr, nekünk arra pénzünk nincsen, mi szegény emberek vagyunk.

– Na, csak jöjjenek velem, nem engedhetem, hogy itten megfagyjanak. Nem fog az maguknak semmibe sem kerülni, és ott majd azt is elmondhatják, hogy mi baj esett Jutkával.

– Nem menyünk, instállom, dehogy is nem kerül az pénzbe, drága tekintetes úr, olyan helyen, ha nem vesz az ember valamit, nem engedik, hogy az ember csak úgy pusztán melegedjék.

– Azzal ne törődjenek, majd kifizetem, amit fogyasztanak.

– Nem lehet, drága tekintetes úr – válaszolt az öregasszony –, mi azokat a költségeket visszafizetni nem tudjuk, meg hogy napszámba kell ledolgozzuk a kiadásokat az úrnak, messze is lakunk innen, de különben is, én már igen öreg vagyok, a fiú meg igen fiatal, hogy tisztességes munkát végezhessünk.

– Kell a fenének a maguk napszáma, anyóka, most már ne kéressék magukat annyit, hanem azonnal jöjjenek velem.

A fekete ruhás úr az öregasszonyt karon fogta, és sok sopánkodás közt bevezette a szembe levő kis kocsmába. Rendelt nékiek meleg rumos teát. Az öregasszony még mindig sopánkodott és egyre csak hajtogatta, hogy azt a drága italt megfizetni nem tudja. Aztán még azt is akarta tudni, hogy miért teszi ezt a jót a nagyságos úr.

– Nézze, nénike, igya meg szépen ezt a teát. Melegedjen meg, aztán mesélje el szépen Jutka estét. Ne hajtogassa egyre, hogy én ezt miért teszem, de ha már békét nem hagy és mindenáron meg akarja tudni, teszem azt, felebaráti kötelességem folytán, ahhoz csak jogom van.

– Jaj, istenem, a tekintetes úrnak ilyen jogai is vannak, és mit fizet a tekintetes úr, az ilyen jogáért?

– Ugyan, ugyan, szegény nénike, úgy látom, maga nem akar engem megérteni, hát mondja, maga sohasem tett senkivel sem jót?

– Hát, instállom, hogyne, biza bár ne tettem volna. Hányszor segítettem a szomszédoknak, nem egyszer dicsért meg azért a tiszteletes úr, biza. Higgyje el, tanácsos úr, akármennyire is nyolcvanéves vagyok, még nyáron is elmentem ingyen kapálni szegény Bamcsinénak. Lehet, hogy a tekintetes úr nem ismeri őket, pediglen szegényeket nagy nyomorúság érte. Az ura a tavaly a gát alá esett és meghalt, alig eltemették, szegény asszonynak kicsije született. Nem tudott kapálni menni, pedig már nagyon meg volt késve a kapálás, csak úgy sárgult a törökbúza. – Na végre, lássa a nénike, maga is tett másokkal jót, látja, másnak is szabad.

– Nem biza, szabad lelkem, de az én segítségem nem került pénzbe, legfeljebb a kapálás után megfájultak a köszvényes nyomorult lábaim.

– Nos, most aztán mesélje el szépen, mi baj van azzal a Jutkával? – kérdezte a fekete ruhás úr.

Az öregasszony jó hosszadalmasan elmesélte, hogy fiait azelőtt öt esztendővel elkapták a gyár kerekei, menye pedig azelőtt három esztendővel utána szárazbeteg lázban meghalt. Így rajta maradt a két árva, Jutka meg ez a kis fiú. Szegények voltak, nemigen volt miből megélni, ez a fiú még kicsi volt munkára, így hát szolgálni kellett adni Jutkát, ki éppen ebben az évben konfirmált. És így történt a nagy baj. Az uraságnak, a deszkaraktáros úrnak, akikhez Jutka beállott szolgálni, nyári vakációra hazajött a fia. Hogy mit nem csináltak, azt ő biza nem tudja, pedig eleget figyelmeztettem Jutkát, hogy vigyázzon magára, mégis megtörtént a nagy baj. Teherbe esett a lány. Hát még nagyon fiatal és oktalan volt, eleinte tagadta, leplezte magát, de aztán amikor látszani kezdett a terű, az urak elbocsátották. Szegény hazajött, sokat sírt, nem egyszer el akarta magát emészteni, de hát nagyon vigyáztunk reája, és így nagyobb bajjal valahogy megőriztük. Hogy hogy nem, azt már nem tudjuk, valaki kitanította Jutkát, valami orvosságot szerzett, és megszabadult idő előtt a terhétől. Hát ez egy olyan szegény lánytól, mint amilyen Jutka volt, nem olyan nagy vétek. Mert, ha gyereke született volna, azzal szolgálni nem mehetett volna, akkor nem csak mind a ketten éhen pusztulhattunk volna, hanem mi is, akik keresni nem tudunk, oda lettünk volna. Az elhajtott magzatot, amelyben még úgysem volt élet, szegény lány elásta a kertben. Valaki meghallotta és meglátta, beárulhatta szegényt a törvénynek, és jöttek a csendőrök, és idehozták. Mára van kitűzve a tárgyalás és ezért citáltak be őtet, én a kisfiút meg kísérőnek hoztam magammal, mert rossz szememmel, pláne éjjel, soha sem találtam volna ide.

– Hát aztán védőjük van e? – kérdezte a fekete ruhás úr.

– Bizony, nincsen, istállom, drága tekintetes úr, mi ahhoz igen szegények vagyunk, hogy védelmező fiskálist tudjunk fogadni – a fekete ruhás úr órájára nézett, aztán kicsit elgondolkozott és szólt:

– Most már itten van a tárgyalás ideje, menjünk! Idő már arra nincs, hogy ügyvéd után nézhessek, hát aztán mit csináljunk, bár ügyvéd nem vagyok és soha nem védtem senkit. Most meg kell hogy próbálkozzam ezzel a mesterséggel, védeni fogom magukat.

A fiút a korcsmában hagyták, és ketten, az öregasszony hálálkodása közben, elmentek a törvényszékre. Alig álltak pár percet a folyosón, egy fegyőr máris vezette a terem fele Jutkát. Az öregasszony felsírt és kitárt karokkal át akarta ölelni, de a fegyőr ezt sem engedte, és a terembe vitte a zokogó lányt. Rövidesen a teremőr szólította az öregasszonyt, és a fekete ruhás úr kíséretében reszkető térdekkel bement a terembe.

A bíró felvette az öregasszony személyi adatait, aztán megkérdezte a fekete ruhás urat, hogy ő az öregasszony védője. Miután igenlő választ kapott, kérte az ügyvéd úr nevét.

– Kérem, én nem vagyok ügyvéd – válaszolt a fekete ruhás úr.

– Talán rokon?

– Nem, kérem, bíró úr, nem vagyok rokona az öregasszonynak. Csak most ismertem meg őket.

– Akkor mit akar az úr, ez itten nem nyilvános tárgyalás?

– Kérem, bíró úr, én azt jól tudom, azonban ennek a szegény asszonynak nem volt módja, hogy ügyvédet fogadjon. Miután csak az imént ismerkedtem meg vele, nem állt rendelkezésemre, hogy egy ügyvédről gondoskodhassak. És így arra kérem bíró urat, hogy engedje meg, hogy a védelmet én láthassam el.