Tolvaj Zoltán esszéje Orbán Ottóról az Eső folyóirat tavaszi lapszámában
Körkörös Kísértetek // Az Eső folyóirat (2022/1) Köpönyeg c. rovatában Orbán Ottó "Vojtina recepcióesztétikája" című versére reflektál számos hazai költő író és kritikus
Részlet Tolvaj Zoltán Körkörös kísértetek című - Orbán Ottó halálának 20. évfordulójára írott - esszéjéből / tárcanovellájából az Eső folyóirat frissen megjelent, tavaszi lapszámából:
"Boros felkapta a pultról Orbán Ottó új kötetét. Szakszerűen forgatta a példányt. Bal tenyerével szépen megtámasztotta a könyv gerincét. Egyből megtalálta a keményfedeles kötet természetes hasítékát, amit rézgálicos elszíneződésű hüvelyk- és mutatóujjaival, amelyekről szemmel láthatóan régóta nem volt levágva a köröm, gyengéden elsimított, majd odaadó figyelemmel lapozgatva falta a betűket. Kint már hajnalodott. A Csömöri úton duruzsolt a gyér forgalom. Boros bőrkabátja sercegett, miközben egyik lábáról a másikra dülöngélt olvasás közben. Halkan hümmögött és szuszogott, szinte zenéltek a szőrös orrlyukai. A kis helyiséget hamar belepte a kannás bor áporodott szaga. Boros egyszer csak méltóságteljesen felpillantott, de nem a szemembe nézett, nem is a zümmögő tévére, amelynek képernyőjén a Music TV üdvöskéi twerkeltek – vagyis dehogy twerkeltek, csupán Alanis Morissette Ironicját váltotta a Macarena. Jenő a plafonon vibráló neoncsöveket bámulta hosszú másodpercekig. Olyan pofát vágott, mint egy döbbent cserebogár. Szép lassan letette a pultra a könyvet, ami az alábbi strófánál maradt nyitva:
Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.
– Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.
(Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék)
Lüktető halántékkal vártam a szokásos beszólást. „Mi ez? Az új Republic? Cipő kissé megkopott!” Szerencsére nem hangzott el semmi ilyesmi. A mélabús Boros, aki úgy két méter magas lehetett, szertartásosan lengedezett előttem, mint egy csepeli toronydaru. A videómagnó hangos kattanással jelezte, hogy visszacsévélte a Sling Blade című filmet. Átnyújtottam Borosnak a kazettákat. „Köszönöm... Nagyon köszönöm!” – dörmögte hálálkodva Jenő, és én úgy éreztem – frenetikus videotékás karrierem során először –, hogy nem a kezében nyikorgó bóvli kazettákat övezi végre hála. Diadalt aratott a legősibb, civilizált adathordozó, gondoltam fennkölt módon, de zavaromban csak annyit bírtam kinyögni, hogy „2 kazi 24 órára... az összesen 240 forint!” Boros lerakott háromszázat a pultra, és ahogy a kasszához nyúltam volna apróért, szabadkozva feltartotta a tenyerét, mint a karmesternek intő, kivénhedt virtuózok, majd sarkon fordult a westerncsizmáján, és kilépett a külvárosi éjszakába. Nem volt se időm, se szókincsem ahhoz, hogy elmondjam Borosnak, hogy az őt elbűvölő csángó népdal átiratáról nekem mindig eszembe jut az Olbers-paradoxon: a végtelen univerzumban található végtelen számú csillag miatt (és a kozmológiai elv alapján, miszerint a kozmosz akárhonnan nézve minden szemlélő számára azonos) az égboltnak állandóan, éjjel-nappal, sugárzóan kellene tündökölnie (0-tól 24-ig, akár a videotéka), ezzel szemben esténként nem látunk egyebet, csak az apró, fényló pöttyöket, és az őket határoló, tömör sötétséget."
A teljes szöveg hamarosan olvasható a Szófa online olvasótermében is: