Újabb két versen ezúttal az Életünk folyóiratban

Fák és vihar között

(klímaszorongás-variációk)

A hegyoldalban bükk-szürke mélységek,

a lomb és a törzs – ahogy sötétedik –

viszonyulás és távolság. Némelyik

bontja és építi a sötétséget.

Az ösvényen magányát őrző ember

vonszolja a tájba olvadó teret.

Nem sürgetik megalkuvó kényszerek,

léptein ágat bont az erdő. Egy jel

egész teste. Forrásnyi önkívület

benne a mulandóság és az éhség,

ahogy koldusruhát ad rá a mélység,

a tágas lombkoronájú szürkület.

A fák sovány törzsén medárd-zöld mohák

takarják nagypéntek-magányú nyomát.

*

Tanulni kell a mindent –

az élő párát, a földtan szobrait

és a ruhaujjnyi lobbanásokat

a fák és a vihar között.

Mert a látvány kontúrján kívül

nincs semmi.

A pulton otthagyott üveg pia

is csak kesernyés transzcendencia.

*

Vaskos fák közt jön le az ősz. Le a mélybe a hegyről,

hajnala ködfolt, rozsdás színei fájdalom-ódák.

Mázsás gyöngy-lakatokkal zárja a harmat a tájat,

tarka viharfelhő nyújtózik az égen. A dermedt

őszi homályban teste fakó villámokat érlel.