Váradi Aranka naplórészlet, 1950

1950

[...] Eltelt a tél: fájdalom, Miklós tüdőtágulása nem javul. Jól néz ki, és meghízott – de egy nagybeteg ember, aki egész nap köhög, fuldoklik, köpköd, liheg. A lábfájása is folyton kínozza. Fájó szívvel látom, hogy ezen segíteni nem lehet. Nagy szomorúság és nyomasztó gond nekem. [...]

Április vége felé Miklós étvágya megcsappant. Sokkal kevesebbet evett, és néha gyomorrontásról panaszkodott. Ez nagyon búsított, mert sok baja mellett jó és erős gyomra volt egyetlen jó szerve. Május 21-én, egy vasárnap tört ránk a balsors, kicsi társaságunk – mely állt Miklós és én, Tihamér Lala és Fekete Sándorból – egyik kedves tagja, Tihamér Lala, akinek évek óta 250-es magas vérnyomása volt, és dacára ennek soha nem vigyázott magára, ezen a forró májusi vasárnapon felment Gombaszögi Fridához a várba, égő napon sétálgatott a Dísz téren, és Fridához érve agyvérzéssel összeesett. Bevitték a Haynal-klinikára, ahol igen súlyos állapotban volt, mikor máj. 23-án, egy keddi napon, délután Miklóssal és Fekete Sándorral meglátogattuk.

Közben Miklós egy szíverősítő injekciókúrát is kapott. Sáry Béla, Haynal tanársegéde járt el hozzánk naponta, úgyhogy ennek következtében Miklós egész jól ment az utcán – nem fulladt. Viszont az étvágya itt kezdett romlani.

Szerdán, máj. 24-én ebéd után nyögdécsel a másik szobában. Puffadt, és öv-fájdalmai vannak a gyomrán, körül. Ez volt neki egyszer 15 évvel ezelőtt, mikor Szicíliából visszafelé először Nápolyban, azután Firenzében jött reá. Igen erős fájdalmak voltak akkor, és emlékszem, orvosért loholtam, aki morfin injekcióval elmulasztotta a fájdalmat, és így továbbutaztunk. Pestre érve Miklós nem ment orvoshoz: szokott könnyelműségével elutazott Kolozsvárra, és nekem nem mondta el, kezeltette-e magát, vagy sem. Mindenesetre úgy gondoltam, hogyha 15 évig nem jelentkezett, nem lehet semmi veszélyes. De a bélműködés is elállt most, és ezért Sáry doktor beöntést, keserűsót rendelt, de semmi nem használt. 26-án este ismét jöttek a fájdalmak, és mikor Miklósra borogatást tettem, aggódó arccal, bizonytalanul azt mondta: „Talán jó lenne bemenni a klinikára megint?...” – Ez belém ütött: mert én nem gondoltam erre, de valóban talán ez volna a legokosabb – gondoltam. Másnap délelőtt elhagytam iszapkúrámat, és beloholtam a klinikára ahol elcsíptem Sáry dr.-t. Mikor ez hallotta, hogy a bélműködés megállt, azt mondta, azonnal be kell hozni a klinikára. Mikor jelentettem Miklósnak, hogy ebéd után 4 órára beköltöztetem a Haynal-klinikára, nagyon megharagudott reám. „Miért kellett ezzel úgy sietni? Nem is vagyok előkészülve” – mondta, haragosan csomagolt és kelletlenül, haragosan, szótlanul lépte át utoljára kis udvari lakásom küszöbét. Egy taxin vittem be a klinikára, ahol a B épület 2. emelet 29. sz. szobájában helyezték el – ez egy kettes szoba, egy fiatal vegyészmérnök feküdt a másik ágyon. A szoba a felett a szoba felett volt éppen, ahol októberben feküdt Moór Gyula tanárral (aki febr.-ban meghalt) Miklós.

Nagyon mérges volt. Dühösen parancsolta nekem, hogy a szomszédos fürdőszobában fürdőt csináljak neki, és ott, amikor megkérdeztem tőle, miért olyan kellemetlen velem, valósággal kidobott a szobából. Végigsírtam a Szentkirályi utcát, ahol Katinka sógornőmmel találkoztam, aki lakásunkról jött, és a klinikára igyekezett. Bőgve beszéltem el neki, Miklós hogyan bánik velem, ő nyugtatott, hogy beteg és ideges. De ha most visszagondolok, több volt ebben: előérzet, megérzés talán. [...] Oly szomorú volt ez a pünkösd előtti szombat délután! Az egész városból mintha minden élet eltűnt volna. [...] Visszamentem a klinikára Miklóshoz. Ekkor már az ágyban feküdt, és nem volt olyan vadul dühös. Ezen a délutánon mindent megpróbáltak vele ott, a klinikán: olajos beöntés, szappanos beöntés, magas beöntés. Semmi nem használt. A hasa puffadt.

23-a óta csak hideg teán él. Másnap, pünkösd vasárnap, dacára az ünnepnek, Haynal tanár bejön: az orvosok sürögnek Miklós körül. Elég csendes Miklós, úgyhogy délután egy órára elmegyek.

Este hazamegyek, rettenetesen kimerült idegzettel, este 9-kor beesem az ágyba, és kimerülten elalszom, Tonka is.

Egyszerre éjfél felé csengetés: Katinka sógornőm áll az ajtóban Marci inassal: hogy ő sokkal tovább ott maradt a klinikán, és látta, hogy az orvosok pusmognak, és komoly arccal szaladgálnak, végül kérdésére elmondják, hogy Miklós állapota komoly, és lehet, hogy azonnali operációra lesz szükség. Most levitték a röntgenbe, hogy ennek szükségességét megállapítsák. De ő nem vette a lelkére, hogy én erről ne tudjak, azért jött. Álomittasan és remegve kapkodtam magamra valamit, lekötöttem a fejemet, és így rohantunk az üres éjjeli utcákon, keresztül a klinikára. Ott becsengetve, a portás tudtunkra adta, hogy a röntge negatív volt, és nincs bélelzáródás: Miklósnak már adta is altatót, és alszik.

Másnap – pünkösd vasárnap – elég nyugodtan telt el, bár a bélműködést nem tudták elindítani semmiképp. Pünkösd hétfőn délelőtt Miklósnak vérátömlesztést adtak, és délután egy roppant erős injekciót, amellyel operált betegeknél szokták elindítani a bélműködést. Ez a drasztikus szer nagy erupciót eredményezett: szénfekete lé lőtt ki szegényből. És itt történt a nagy mulasztás: a székletet nem tették el, és így nem tudtuk meg idejekorán, hogy már ez az első széklet csupa alvadt vér volt. Akkor nagyon örültünk, hogy megindították.

Miklós persze a sok injekciózás, szurkálás, vérátömlesztés folytán el volt kínozva: csupa panasz volt, és folyton szemrehányóan azt mondta nekem, hogy mindezt otthon egy pohár keserűvízzel el lehetett volna intézni.

Kedden láz lépett fel. – Tüdőgyulladás. Ezt 4 nap alatt penicillin injekciókkal elmulasztották. A láz elmúlt. Haynal tanár azt mondta, most táplálni kell. Mindenféle könnyű finomságokat vittem be: halfilét, becsinált csirkét, sült borjút, sodókat, madártejet. Én etettem kanalankint. De már harmadnap újra puffadás, fájdalmak a gyomorban – és minden köhögés utáni köpésben aludt vért hányt. Ekkor májdaganatra gondoltak. Klimkó sebésztanárral konzílium volt kétszer is, de persze Miklós rossz szívműködésével Klimkó nem vállalta, hogy kés alá vegye. Innen kezdve láttam, hogy vége van. Rohamosan gyöngült. Semmit nem evett. Hétfőn – éppen június 5-én, Katókám 26-ik születésnapján! – délelőtt kapta a második vérátömlesztést. Mikor délben hozzáhajolva mondtam neki: „Ma van Kató születésnapja!” – rám nézett. – „Igen – mondta csüggedten –, ugyan jól sikerült.” Aznap este a szoba[beli] betegtársa, Kerényi vegyészmérnök hazament, és így egyedül maradt Miklós a szobában. Az üres ágyon Katinka sógornőm ott töltötte az éjszakát. Este még jégbe hűtött cseresznyebefőttet adtam neki, pár szemet evett: ez volt az utolsó táplálkozása.

Másnap, június 6-án valami nyugtalanság kergetett be már korán a klinikára. Katinka sógornőmet és Purjesz belgyógyászt találtam Miklós mellett. Purjesz régi orvosa a Bánffy  családnak, már Miklós apja halálos ágyánál is ő volt Bonchidán. De most mint beteg tartózkodott a Haynal-klinikán, szívbajjal. Sokszor fent ült Miklós betegágya mellett, erre én külön kértem is őt, mert Miklós egész betegsége alatt durcás és ellenséges volt még Haynal tanárral szemben is, és azt látszott hinni, hogy minden injekciót csak az ő kínzására találtak ott ki az orvosok. Csak Purjesznek látszott hinni, aki viszont Fekete Sándornak megmondta, hogy Miklós apja ugyanebben a betegségben halt meg, és ma sem tudjuk: tulajdonképpen mi baja volt?

Mikor ezen a jún. 6-án bementem Miklóshoz, már nagyon odavolt, ha szólt, alig értettem már, mit mond, az állkapcsa is nehezen mozgott. Nyugtalanul dobálta magát az ágyban, ide-oda forogva. – Purjesz azt mondta, hogy ez már a halál előtti nagy nyugtalanság.

Katinka sógornőm elment pihenni haza kissé. Purjesz is elment. Míg egyedül maradtam vele, folyton hideg vízzel mosogattam az arcát – szegény sovány arcát –, a fejét, a megritkult fehér hajjal, amelyből az öregség minden göndörséget kivasalt. Szegény-szegény Miklós! Bár utolsó percéig öntudatnál volt, nem tuda, milyen nagyon beteg! Katinka visszajött 1/1 12-kor. Ekkor Miklós furcsán hörögni kezdett. – Aztán köhögés jött, és odaszólt nekem: „a köpőcsészét”. Hamar odatartottam neki a lavórt, és feltámasztottam a hátát bal karommal. Ebben a pillanatban szörnyű vérömlést kapott. Száján, orrán, fülén dűlt a vér: elöntötte az egész ágyat. Tágra meredt szeme reám nézett: és abban a pillanatban láttam elhomályosuló tükrén a halált. Kirohantam a folyosóra, és egy fiatal doktorleányba kapaszkodtam: – Jöjjön, meghal! – kiáltottam. Mire ő és egy idősebb orvoshölgy bejöttek: Miklósnak már nem volt pulzusa: meghalt.

Kiküldtek a szobából, míg megmosták és levetkeztették. Mikor visszamentünk, a szoba el volt sötétítve, és Miklós nyugodtan, felkötött állal feküdt, a halál felséges nyugalmával arcán, egy lepedőbe burkolva: szemgolyóira örökre rásimult szemhéjakkal. – Zokogva néztem eltávozott [!] arcát: „Drágám, boldoggá akartam tenni, de nem sikerült – nem tudtam –, így nem tudtam...” – fuldokoltam. Sokáig ültünk Katinkával a holttest mellett, még sokszor levettem arcáról a leplet és néztem, néztem.

Elmúlt arcáról a türelmetlen, zsémbes kifejezés: nyugodt volt és büszke, mint régen.

Azután elrohantam Tonkának telefonálni. Az jött és Nanka. Összepakolták a holmikat és elvitték. Mi Katinkával pedig Miklóst átkísértük a kórbonctani intézet halottaskamrájába.

Felboncolták. És ekkor tudtuk meg, hogy epehólyagjában 13 epekő volt, melyek közül kettő belenőve valósággal a gyomorfal egy főerébe – és ezek szúrták át a gyomorfalat. Tehát a 15 év előtt Szicíliában kezdődő epefájdalmak voltak azok, melyeknek következménye megölte. Ha akkor megnézeti magát, még lehetett volna operálni – de ő nem nézette meg.

Ezt a nagy embert, aki híres író, festő, épülettervező és minden művészetek tudója volt, aki olyan művelt volt, hogy nem tudok másodikat hasonlót, aki ennek az országnak főispánja volt, főrendiházi tag, képviselő, a Nemzeti Színház és Opera kormánybiztosa, külügyminiszter és mit tudom, még mi minden – ezt a nagy embert senki nem volt hajlandó eltemettetni. Sőt! – elhúzódott mindenki, mint a bélpoklostól, merthogy Bánffy gróf volt. Nekem kellett eltemettetnem, ami nagy szó ma, amikor ehhez pár ezer forint kell. Csak a református egyház, melynek főgondnoka volt, adott a temetéshez 1500 forintot, a többit én hoztam össze.

Jún. 10-én, szombaton volt a temetés: a farkasréti temetőbe temettettem, Budán, mert ott olcsóbb és szebb. Ravasz ref. püspököt kértem meg, ő temette: gyönyörűen beszélt. Röviden, halkan. Azt mondta: „Fényt, gazdagságot, mindent adott neki az Úr. De mi volt mindez a szellemi kincsekhez képest, melyekkel elhalmozta? – Mégis most pár hónapja úgy jött át a határon, mint egy szegény, öreg vándor...”

Szép szellős júniusi délután volt a temetése. Sok szép koszorút küldtek a jó barátok. Én egy koszorút, fekete selyem szalagján: „Isten veled. – Aranka és Kató”. A vőm nevében egy koszorút: „Szeretett apósomnak – Ted” – és egy fehér csokrot a kis unokám nevében: „Nagypapának – kicsi  Erzsébet”. – Azután Katinka sógornőm nevében egy rózsaszín rózsacsokrot. De csak a jó barátok voltak ott... egyetlen közület sem képviseltette magát. Az Operától Tóth Aladár igazgató és Oláh Guszti úgyszólván suttyomban jöttek, és azt hiszem, saját pénzükön hoztak „az Opera nevében” egy koszorút. – De senki más.

Jellemzésül ide jegyzem, hogy ebben a bérházban, melyben 43 éve lakom, ha valaki meghal, a lakótársak közös koszorút szoktak küldeni a temetésre, gyűjtési alapon. Miklósnál nem gyűjtöttek és nem küldtek koszorút. Merthogy gróf volt.

Most ott fekszik Miklós a farkasréti temető nagy vadgesztenyefái alatt, várva, hogy majd egyszer valaki, aki megéri – hazavigye fáradt csontjait a kolozsvári sírboltba, a Házsongárdi temetőbe, ahol már ott van helye apja és nagyapja mellett, a gyönyörű, templomszerű kripta mellett, a 3 holdnyi gyümölcsös közepén, a hegytetőn. A gyümölcsöst Miklós a ref. egyháznak ajándékozta, azzal a feltétellel, hogy a Bánffy-kriptát gondozni fogják mindig.

És így Miklós elment. Itt hagyott egyedül, sovány, beteges Tonkámmal. Forró, utálatos nyár van. A bánat rág a lelkemen. Le is fogyok, és nagyon ideges, búskomor leszek.

Máj. 24-én konfliktus tör[t] ki a Szovjetunió és az Egyesült Államok között Korea miatt. [...]

Ted vőm december hó elején megkapja kinevezését Tangerben az Egyesült Államok rádiócentráléjához mérnöknek. Kató boldog.

Nov. 22-én Erzsébet unokám egyéves, és a képek után ítélve, melyeket kapok – bűbájos.

Ezek a Tangerből érkező levelek egyetlen boldogságom. Járok ki a Farkasréti temetőbe, Miklós sírjához. Nov. 4-én behívnak a színházhoz, a Jegor Bulicsov 5-ször megy novemberben, és dec.-ben is 2-szer, esténként 250 Ft. Múlt évben még Miklós megnézett ebben a szerepben...