"Vers-máglya csillogó csipetjei" Vesho-Farkas Zoltán négysorosaiban

Az Irodalmi ajánló valamint a STAND-ART Művészeti és szabad bölcsészeti témájú Weboldalon olvasható Klotz Mária író, költő, újságíró recenziója Vesho-Farkas Zoltán verseiről.

MAG-ÉLMÉNYEK A MINI-POÉMÁKBAN

Ma este Vesho-Farkas Zoltán négysorosai keltették fel az érdeklődésemet. Mielőtt belefognék elemzésükbe, Pilinszky János: Négysoros című versikéje jut eszembe, amely a Harmadnapon című kötetben jelent meg 1959-ben, és 1956-ban íródott. A költő a koncentrációs táborokról szerzett tapasztalatot, és a vele készölt interjú során elmondottak alapján, egy válás fájdalmát sűríti négy sorba:

„Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.”

Ezek után már felüdülés olvasni Vesho-Farkas Zoltán négysorosait, amelyek teljesen más témáról szólnak, mást jelenítenek meg. Hogy mit? A szerelmet! A szerelem érzését, amely mindenkit megérint. Szinte alig van olyan ember, aki ne szenvedne, illetve szárnyalna ettől az emóciótól, hiszen már Petőfi Sándortól tudjuk: „A szerelem, a szerelem, / A szerelem sötét verem; / Beleestem, benne vagyok, / Nem láthatok, nem hallhatok.” De szárnyalni is tud, azt pedig József Attila tárta elénk csodálatos alkotásában, az Ódában. Igaz, nem négysorosban, de egy hosszúban több részesben, mégpedig pazarul: „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint a fényt a termek, / mint lángot a lélek, test a nyugalmat! / Szeretlek, mint élni szeretnek / halandók, amíg meg nem halnak.”

Hát ennyi gondolati felütés után nézzük a négysoros szikrákat! Ugye a rövidkékre az a jellemző, hogy a szerző a kifejezés mennyiségét a minimálisra redukálja, hiszen az összesűrített gondolatisággal kell az olvasót katartikus állapothoz juttatni. Csak a mondanivaló lényegét mondja ki, ezért is nehéz ilyen formában verselni. Az élmény magja formálódik meg bennük, mintegy burokba foglalt kincsként.

Az első versike a Rád bíztam címet viseli. Ha megszemléljük, minden egyes sor önállóan megállja a helyét. Hogy ennek a négysorosnak mi a rejtett magja? Álom és valóság. Két dimenzió, amelyben élünk, létezünk. Az álom, amelyet a költő a kedvesére bíz. Álmában egy szörnyűség történik vele, nevezetesen: „te levágtad szárnyaim és tűzre vetetted tollaim” – így fogalmazza meg. Álom után a valóság is megjelenik, amelyben járni tanul. Egy csodálatos költői képpel festi meg: „s csak árulásod mankóiba kapaszkodhatom”. Hogy mit is takarnak ezek a sorok? A szárnyak levágása, a tollak tűzre vetése, a szerelem megtépázását, talán végét jelentik. A valóságba való járni tanulás során a költő, mankókba kapaszkodva éli túl ezt az árulást. Talán megcsalást, talán más kellemetlen hatást, de mindenképpen a kedvesére bízza, mi legyen a végkifejlet. Mesteri kis mini-anzix mind a négy sor, hiszen egyenként pattog, ahogy olvassa az ember. Felszáll a magasba, és hányja a szikrákat. Lélekbe hatol, eléri a befogadó libabőr-effektusát.

A következő négysoros apró tűzhányó, A kétség sarlói között címet kapta. Sarló? Éles szerszám, veszélyes. A költőnek hiányzik a kedvese, az arcára sápadt. Nincs körülötte semmi, csak üresség és annak „…korlátján átfordulva zuhanok” – jellemzi maga a kockázatos mozgást. Keresve kedvesét, „Dante bugyrain átkelve megtaláltalak” sorral érezteti, hogy rizikós játékban vesz részt, hiszen a pokol bugyrai mélyek, sötétek és még ki tudja, milyenek. Az Isteni színjátékból eredő kifejezés hűen tükrözi, hogy ott valami büntetés zajlik, különféle bukkanókon kell átkelnie annak, aki megbocsátást szeretne. Annyira szereti kedvesét, hogy még a pokol útját is végig járja, hogy megtalálja őt. Végül „Isten ki és belégzése között te vagy az átbillenő pillanat!” – sorral arra utal, hogy mégiscsak átbillen egy szebb dimenzióba, az isteni világba, hiszen a mély rések után egy belégzés, és már ott is van. Csodás feloldása a három sornak az utolsó. Hogy miért épp kétségek között vergődik az alkotó? Hát talán azért, mert a sarlók között, az éles bugyor-szikrás színjátékban a hölgy, átbillenő pillanattá válik.

A harmadik négysoros szikra-táncnak Együtt a címe, amely azt sugallja, hogy egymásra találtak, együtt vannak. Beteljesült a szerelem, lassan, de biztosan ég. A költő a kedvese arcára zuhant, de még fáj a szíve, valamilyen régi sérelem, lövés miatt, amelyet csodás költői képpel, ívvel illusztrálva fregattmadárként ábrázol. Ez a madárfaj órákig tud repülni, talán azért is választotta Vesho-Farkas Zoltán, mert türelmes, hosszan várakozó típus. A szárnyalás során a hölgy íriszén át repül, amely ez esetben a külvilág, és a belső lét dimenziójának átjárója. A mozgás kanyarja ismét megjelenik, a női tekintet révén, és a végtelenbe száll. Hát nem csodás?

Én mégis… – az utolsó négysoros szikra-hullám címe! Megérkezés? Megnyugvás? Mind a kettő. A nagy keresés, vívódás után ott a finis! A csúcs! A katarzis!

Szép a kedves, ott áll a költő előtt, meztelenül. És hol? Hát a napfényben. Hol is állhatna máshol, hiszen ragyog! Csak a fényben tündökölhet, onnan sugároz! Ez áthat Vesho-Farkas Zoltán lelkébe, aki a múzsa testét alfának és ómegának látja. Mint tudjuk, ezek a jonikus görög ábécé első és utolsó betűi. A kezdet és a vég! Igen, a versikében is azok! A teljesség szimbólumán keresztül tudatja velünk, a hölgy a minden. Egyszer csak egy váratlan megnyilvánulás következik: „Én mégis azt szeretem benned, / aminek nincs árnyéka.” Hát igen, nem minden a szépség! A belső a lényeg, ami nem látszik, mégis domináns. Ami épít és felemel!

Különböző a négy négysoros szikra-kavalkád gondolattartalma, mégis valahogy összefüggenek. Vesho-Farkas Zoltán kötői világában semmi sincs hiába, mindennek jelentősége van. Az első egy szomorú „baleset” utáni mankós-felkapaszkodás, a második egy küzdő keresés, vad vergődés, végül megtalálás. A harmadik a beteljesülés fényében való fürdőzés, ragyogás. Egy szikra-ív, amely felfelé kanyarodik, magasba tör, de még száll. Az utolsó ópuszban a szerző visszatér az álomból a realitás talajára. Átbillen a normalitásba. Padlón, vagy mennyben, de a létezésben. Megérkezve nyugodttá válik, „És mégis”, és mégis harmonikus, egyensúlyba került önmagával. Lezárja a szikra-kvartettet, amely beleolvad a lelkébe.

Mind a három négysorosban van mélyrepülés, végül felállás. Mindegyikben magasztos ívelés a fénybe, a villanásba. Filozófikus rejtettség is megbújik a sorok mögött, hiszen ez a világ is közel áll a költőhöz. A még fel nem fogottnak a közzé tétele. Az utolsó sor-kvartettben már nincs vibrálás, hanyatlás, csak harmónia és megkönnyebbülés. Végül minden érthetővé válik: csend és megnyugvás a megérkezés deltájában ölelkeznek közös jelenné.

Négy négysoros lélek-szikra! Hatásosan felépített híd-tüzecskék! A vers-máglya csillogó csipetjei fényesen pattognak, izzanak, szálldosnak! Az emberi lélek bugyraiba. Eloltva is hatnak! A sorokba sűrített lényeg, a mag-élmények elérték céljukat! Sikeres volt a közvetítőközeg alkotó és befogadó között. És ez fenomenális! Még sok ilyen apró vakítást kér az olvasó!

***

Klotz Mária

TENYÉRfészek

felelős rovatszerkesztő

Fotó: Vesho-Farkas Zoltán archívumából

***

VESHO-FARKAS ZOLTÁN VERSEI:

RÁD BÍZTAM

Rád bíztam álmaimat, s míg aludtam,

te levágtad szárnyaim és tűzre vetetted tollaim.

Járni tanulok a valóságban,

s csak árulásod mankóiba kapaszkodhatom.