Zománcok egy színes városban

A járványügyi korlátozások miatt alig egy hétig volt látogatható a pécsi Janus Pannonius Múzeum legújabb kiállítása, a Variációk a színes városhoz. Zománcművészeti kísérletek Bonyhádon 1967 – 1972. címmel. A művek jelentős része az acb Galéria gyűjteményéből került Pécsre, s ezt egészítik ki a múzeum saját anyagai. A kiállítás ezzel együtt igyekszik felvillantani azt a képtörténeti kontextust, amelyben a hatvanas évek végén a Lantos Ferenc vezette bonyhádi munka elindult.

Talán nem triviális a felvetés, hogy Papp Oszkár “Budapest” c. zománc-alkotása a leginkább közismert azon művek közül, amelyek a hetvenes évek elején, a mindössze öt évet megélt bonyhádi alkotótelepen készültek. Az 1976-ban átadott Papp-mű a Ferenciek téri aluljáróban mind a mai napig látható, bár a járókelők zömét valószínűleg nem is foglalkoztatja ennek a köztéri műalkotásnak az előtörténete.
Pedig az alábbiakban jószerivel erről lesz szó; Lantos Ferenc, mint a pécsi művészeti szakközépiskola tanára 1968-tól invitálja budapesti kollégáit, pécsi tanítványait a bonyhádi zománctelepre, a Zománcipari Művek bonyhádi gyáregységébe. Az előző évben a helyi illetőségű Major Kamill az, aki felveti Lantos  számára a zománc művészeti használatának lehetőségét az alapvetően edényeket, háztartási eszközöket gyártó üzemben. Az első próbálkozások különféle festői eljárásmódokhoz köthetőek, Lantos, Major, Gyarmathy Tihamér több műve is erről árulkodik: a rétegképzés, az ecsethasználatok plasztikussága, a festékrétegekbe történő belekarcolások, sgraffitók, a különféle felületjátékok, színdinamikai- és anyagkísérletek stiláris-kompozicionális vonatkozásban korábbi munkáikhoz kapcsolódnak. Ezeknek a műveknek a méreteit alapvetően meghatározták a gyárban használt lemezek szabványai: húsz-harminc-ötven-hatvan centis fémlemezekre készültek a művek, ezek kombinációja, a több alapelemből összeálló kollázs-jellegű képépítés eljárásmódja viszont hamar kialakult. Ez a fajta elemekből, modulokból való kombinációs játék vált általánossá, s a nagyobb méretek, léptékek. A meghívottak közül Bak Imre, Fajó János geometrizmusa is inspirálóan hat: a sablonok használata, a két-három festékréteg egymásra halmozása új térszerkezetek kialakítására adott lehetőséget. Ugyanakkor a kisajátítás, a talált kép, a brikolázs esztétikai-tárgyi kísérletek terepeként is használják a zománcot, az égetést: Lantos például zománcozott vájlingokból épített tornyot, Pauer Gyula és Major Kamill a gyárban talált merítőkanalakat, tésztaszűrőket és egyéb konyhai eszközöket önti le zománcfestékkel s építi be a kép terébe. Mégis, a sablonokkal, a különféle kitakarásokkal, raszteres hálókkal, papíridomokkal építhető képi struktúrák válnak elsődleges gyakorlattá, ahol akár négy-öt festői réteg is egymásra épül egy-egy architektúrában. Egy olyan geometrikus képépítési eljárást dolgoznak ki, ahol az elemek és azok variációs lehetősége válik meghatározóvá: az egyes modulok és alapmotívumok elforgatásával, átrendezésével, a képarányok és léptékek megváltoztatásával új kapcsolódásokat, újabbnál- újabb helyzetet tudnak teremteni. Egy olyan geometrikus formanyelvet dolgoznak ki, melyre szinte azonnal számos megrendelés érkezett. 

(...)

A tavaly a budapesti Vasarely Múzeumban rendezett Égetett geometria. Zománcművészeti kísérletek Bonyhádon  (1968-1972) c. kiállításon, ha lehet kicsit sarkosan fogalmazni, Lantos és az általa képviselt vizuális formanyelv kapott hangsúlyt. A mostani kiállításnak talán az lehet az érvénye: bemutatni egy sajátosan pécsi mikrotörténetet.

------

fotó:  a DÉDÁSZ pécsi épülete Lantos Ferenc zománc frízével és térelemeivel, 1971

a Magyar Művészeti Akadémi ösztöndíj-programjának támogatásával