Zsidó Ferenc beszélgetése Demeter Zsuzsával

https://eirodalom.ro/component/k2/item/4141-besz%C3%A9lget%C3%A9s-demeter-zsuzs%C3%A1val.html

– Mi késztetett, hogy monográfiát írjál Sigmond Istvánról, hol „talált meg” a téma (azon túlmenően, hogy néhány évig szerkesztőségi kolléga voltál az érintettel)?

– Valóban szer­kesztő-kollégák vol­tunk Sig­mond Istvánnal 2007-től, de a szöve­ge­it korábbról is­mer­tem. Va­la­mi­kor a kétez­res évek elején ke­zem­be került az Ugas­sak magának, Rezső? című no­velláskötete. 1995-ben je­lent meg a Da­cia Könyv­ki­adónál, va­la­hol an­tikvári­um­ban buk­kan­tam rá, a címe mi­att vet­tem le a polcról. Ek­kor találkoz­tam először az­zal a ha­misítat­lan sig­mon­di gro­teszk­kel, fe­ke­te hu­mor­ral, ame­lyet a leg­inkább sze­re­tek a prózájában. Az Ugas­sak magának... no­velláiban még van hu­mor, nem borítja el a szöveg­világot az a faj­ta ke­gyet­lenség, ami későbbi szöve­ge­it jel­lem­zi, mai na­pig szíve­sen újra­ol­va­som őket.

Aztán utánanéztem a korábbi szöve­ge­i­nek is – miután a Varjúsze­renád meg­kap­ta az Iro­dal­mi Je­len díját, a ma­gyar­országi kri­ti­ka is fel­fe­dez­te Sig­mond István nevét, min­den ko­mo­lyabb iro­dal­mi lap írt kri­tikát a könyvről, soha annyi in­terjú nem készült Sig­mond­dal, mint ak­kor. Ez volt a ti­zenötödik meg­je­lent könyve, 1969-ben je­lent meg az első no­velláskötete. A kri­tikák je­lentős része úgy beszélt a Varjúsze­renádról, hogy nem vet­te fi­gye­lem­be a korábbi íráso­kat, gya­kor­la­ti­lag egy tel­jes életpálya fölött lépett át, hi­szen a Varjúsze­renád utáni Sig­mond-köte­tek lénye­ge­sen újat az ad­di­gi írói világhoz már nem tesz­nek hozzá. Ek­kor gon­dol­tam arra, jó len­ne a Varjúsze­renádról a korábbi szöve­gek függvényében írni, utánanézni, mi az oka Sig­mond kései el­is­merésének. A mo­nográfia váza egyébként 2009-ben készen volt, a He­li­kon közölte részle­tek­ben, Sig­mond halála után a család ren­del­kezésem­re bocsátot­ta Sig­mond ha­gyatékát – le­ve­lek, kézira­tok, lek­to­ri vélemények négy do­boz­ban. Hir­te­len más világításba került a sig­mon­di szöveg­világ, a mellőzöttség, a későn jött kri­ti­kai el­is­merés rej­tett okai is ma­gyarázat­ra lel­tek a kézira­tok ol­vasása­kor. Egyszóval a ha­gyaték mo­nográfiát köve­telt, én meg éltem a le­hetőséggel, kár lett vol­na ki­hagy­ni.

– Egy 1960-es évek végétől kibontakozó életműről van szó, melyet a korabéli kritika egyenetlennek tart, szerzőjét pedig némiképp ellentmondásosnak. A hagyatékot is átvizsgálva milyen magyarázatokat találtál ennek okaira?

– Ha pusztán az esztéti­kai szem­pon­to­kat vesszük fi­gye­lem­be, s lényegében az utókort csak ez érdek­li, hi­szen csak a szöve­gek azok, ame­lyek meg­ma­rad­nak, iga­zat kell ad­nom a ko­ra­be­li kri­tikáknak. Sig­mond szöve­gei valóban egye­net­le­nek, nem­zedékéhez képest későn is in­dul (har­minchárom éves, ami­kor első no­velláskötete, az Árnyékot eszik a víz meg­je­le­nik), s bár Kántor La­jos ír könyvéhez előszót, s pályája során a gye­rek­ko­ri jóbarát, Lászlóffy Aladár min­dig mel­let­te áll, segíti a köny­vek meg­je­len­tetésében, a Szer­ele­mesőt leszámítva ’89 előtt kevés po­zitív kri­tikát ka­pott. Ne­gatívat annál többet, de a mai kri­ti­kai éle­tet fi­gyel­ve le­het, eredménye­sebb egy író számára tíz ne­gatív kri­ti­ka, mint a tel­jes el­hall­gatás vagy a langy­me­leg is­mer­tetés. Amel­lett, hogy nem tar­to­zott az élvo­nal­ba – de ne fe­lejtsük el, a hat­va­nas-het­ve­nes évek­ben olyan erős íróge­nerációk in­dul­tak, akik mel­lett a másod­vo­nal sem leértéke­lendő –, el­lent­mondásosságának a másik oka, hogy iga­zod­jam a te ter­mi­nu­sod­hoz, hogy egészen ’90-ig nem si­került napi kap­cso­lat­ba kerülnie az iro­da­lom­mal. Különu­tas szerző, aki színésznek készül, jogásznak ta­nul, ke­res­ke­del­mi ügynökként dol­go­zik iro­dal­mi pályája kez­detén, mil­liós tétel­ben befőttes üve­ge­ket árul nap mint nap, miközben éjsza­ka no­vellákat ír. Bőven elég egy írói meg­ha­sonláshoz, az iro­dal­mi szer­kesztőségek­kel, kiadókkal a vi­szo­nya közel sem felhőtlen. Ebből az ab­szurd hely­zetből a Ko­lozsvári Ma­gyar Ope­ra művésze­ti igaz­gatói, il­let­ve a cen­zo­ri sze­rep kínál va­la­me­lyest ki­utat, de tény­le­ges kap­cso­la­ta az iro­da­lom­mal csak az Utunkból He­li­konná válto­zott folyóirat­tal lesz 1990 januárjában, ek­kor hívja a szer­kesztőség tag­jai közé Szilágyi István. Igaz, ak­kor sem szer­kesztői, ha­nem fe­lelős titkári funk­cióba. Miközben min­den vágya az írói érvényesülés, az iro­dal­mi la­pok­hoz szegődés. Nem min­den író számára je­lent meg­ha­so­nulást, ha nincs napi, közvet­len kap­cso­la­ta iro­dal­mi szer­kesztőségek­kel, Sig­mond esetében – leg­alábbis a ha­gyaték ira­tai sze­rint – az állandó ne­gatív kri­ti­ka s a fo­lya­ma­tos pályaszélről fi­gyelés, a so­ro­za­tos ku­darc na­gyon sötét tónusú prózába tor­kol­lott. A ha­gyatékban található kri­tikákból, lek­to­ri véleményekből egyébként az is látni le­het, me­lyek azok a kri­ti­ku­sok, szer­kesztők, akik­nek el­fo­gad­ta a véleményét, s kik azok, akik­kel szem­be­ment (Lászlóffy Aladár vagy Kántor La­jos egyes kri­tikáit például el­fo­gad­ta, Szőcs Istvánét vagy a Mózes At­tiláét, ame­lyek ke­gyet­le­neb­bek is vol­tak, kevésbé).

– Szinte megdöbbentő, hogy kritikusai, például Szőcs István és Mózes Attila milyen szókimondóan, nyersen, vitriolosan fogalmaznak olykor egy-egy Sigmond-mű kapcsán. Szerinted miért halt ki ez a fajta kritikai diskurzus az erdélyi magyar irodalomban, hogyan lehetne feltámasztani?

– Az Utunk­ban – de nem csak ott, ha­nem az Igaz Szóban vagy az Ifjúmunkásban is – valóban értő és a mai ol­vasók számára szo­kat­la­nul erős kri­tikák je­len­tek meg Sig­mond köny­ve­iről, meg szin­te min­den­kiről, aki­nek eb­ben az időszak­ban könyve je­le­nik meg. Erről a kri­ti­ku­si is­koláról so­kat írtak már, többek között Balázs Imre József (Újra­ol­va­sott Pezsgő-díja­sok. Ta­nulmányok; szerk. Balázs Imre József; Ko­runk–Komp-Press, Ko­lozsvár, 2012), de Mózes At­ti­la kri­ti­kai munkásságával külön is fog­lal­ko­zik An­tal Balázs a Lec­tor Kiadónál nem­sokára meg­je­lenő Mózes-mo­nográfiájában. De a kézira­tok között találtam lek­to­ri véleménye­ket is, főként a Kri­ter­ion és a Da­cia Könyv­ki­adó véleményezését. Nem tu­dom, ma mi­lyen típusú véleményezések szület­nek egy-egy meg­je­lenésre szánt könyvről, de gyanítom, például Páskándi Géza kiváló, többol­da­las, sorról sor­ra ha­ladó, a szöve­get szétcincáló, igen­csak ala­pos ta­nulmánya­i­hoz nem mérhetőek. Nem­csak a kri­ti­kaírás mes­terségét, ha­nem a könyv­ki­adói szakmát is meg­ta­nul­hat­juk az Utunk és a Kri­ter­ion ha­gyatékát ku­tat­va. 
A kérdésed máso­dik felére sokféle válasz ad­ható, az ol­vasási szokások megváltozásától a folyóirat-kultúrán belül végbe­ment változáso­kig, a nyilvánosság megváltozásáig, jó kri­ti­ku­sok, no meg ol­vasók is kel­lenének hozzá per­sze, s még so­rol­hatnám. Sig­mond ha­gyatékából az is ki­derül, hogy az ak­ko­ri írók nem vol­tak kevésbé önérze­te­sek és sértődéke­nyek, mint a ma­i­ak, eb­ben tehát nincs változás.

– A Kinde Annamáriáról írt költészeti kismonográfiádból jószerével hiányzik az életrajz, a bibliográfia, a könyvészeti adatolás, a Sigmond-monográfiában azonban bőven találunk mindebből is. Ezúttal másfajta olvasói (vagy kiadói) igényt kívántál kielégíteni, a tudományosság szempontjait elsődlegesnek tartva?

– A válasz ennél egy­szerűbb: Kin­de ha­gyatéka nem állt ren­del­kezésem­re, míg a Sig­mondé igen. Miután ki­derült, hogy a Sig­mond-könyv az MMA Közelképek írókról so­ro­zat­ban fog meg­je­len­ni, egyértelmű volt, hogy az amúgy a Kin­de-könyvhöz ha­sonló szer­ke­zetű kézira­tot ki kell bővíteni. De ez már részben amúgy is fo­lya­mat­ban volt, hi­szen Sig­mond halála után meg­ke­res­tem a családot, sze­retném megnézni a ha­gyatékban ma­radt le­ve­le­ket, kézira­to­kat. Egyébként sok min­den egyéb ku­tat­ni való ma­radt még így is Sig­mond ha­gyatékában, számos drámája, hangjátéka ma­radt ki­adat­lan. A Kin­de An­namária-mo­nográfiában vagy ol­vasónaplóban elsősor­ban a kin­dei ver­ses örökségről sze­ret­tem vol­na el­mon­da­ni a saját ol­va­sa­to­mat. Ha már a kri­tikánál tar­tunk s a nyilvánosságformáknál, te is tu­dod, mi­lyen fon­tos egy szöveg utóélete szem­pontjából ma már a je­lenlét, a szöve­gek ún. mar­ke­ting­je. A kri­tikának nem­csak a je­len szöve­ge­i­re, de egy-egy életműre is ref­lektálnia kel­le­ne: úgy gon­do­lom, ha már ilyen tra­gi­kus hir­te­lenséggel lezárult ez a na­gyon érzékeny, egészen kiváló költői életmű, az a mi­ni­mum, ha fog­lal­ko­zunk ez­zel az örökséggel. Ezt tették egyébként Kin­de kollégái is, akik­kel a Várad folyóiratnál együtt dol­go­zott: elkészült Kin­de síremléke, alapítot­tak egy fi­a­tal költőknek járó Kin­de-díjat, s készül Kin­de An­namária összes művei.

– Nagy teret engedtél az eddig megjelent szórványos, olykor egymásnak ellentmondó kritikák szemlézésének. Ezeket „egybeolvasva”, kontextusba helyezve, miként látod Sigmond István legfőbb alkotói erősségeit és gyengéit?

– A Sig­mond-életmű kri­ti­kai re­cep­ciója valóban iz­gal­mas kérdés, átlag­ban két-három ala­po­sabb kri­ti­ka je­le­nik meg egy-egy könyvéről (kb. har­minc 89-ig, ami nem el­ha­nyag­ol­dandó), ezek kri­ti­kai éle a 90-es évek után el­tom­pul, de erről már beszéltünk fen­tebb. Nem is igazán a kri­tikák mond­tak egymásnak el­lent, mint inkább Sig­mond írása­i­nak a be­so­rolása volt el­lent­mondásos. A re­a­lis­ta, szen­ti­men­ta­lis­ta, ab­szurd, poszt-ab­szurd, szürreális, exp­resszív jelzők egy­aránt meg­találhatók a különböző kri­tikákban. S ezek va­la­hol mind iga­zak, de csak ak­kor, ha a sig­mon­di szöveg­világot a kez­de­tektől is­merjük. Azt az el­is­merést, ami­re vágyott, csak a Varjúsze­renád című könyvével kap­ta meg, eb­ben nyilván sze­re­pet játszott a könyv körüli mar­ke­ting is, hi­szen el­nyer­te vele az Iro­dal­mi Je­len 20 ezer eurós fődíját. A ma­gyar­országi si­ker min­denképp in­nen datálódik, noha korábbi szöve­ge­iről is írtak je­les ma­gyar­országi kri­ti­ku­sok (Ács Mar­gittól Pécsi Györgyi­ig, Széles Klárától Ber­tha Zoltánig), ám ezek­nek a kri­tikáknak inkább a szakmán belül volt hatása, kevésbé érték el az ol­vasókat. Ezért is ne­ve­zik egyköny­ves szerzőnek Sig­mon­dot – valóban ez a leg­job­ban ki­dol­go­zott regénye, de nem előzmény nélküli, az Egy pa­naszgyűjtő pa­na­szai vagy A kútbamászó em­ber no­vellái már jel­zik azt az ab­szurd vo­na­lat, il­let­ve a sig­mon­di próza­nyelv irányát, amely a Varjúsze­renádban sűrítet­ten meg­ra­gad­ható. A pályája végén a Mo­le­kulák-so­ro­zat­ban megszólal­ta­tott, vers és próza határán egyensúlyozó próza­esszéi pe­dig egészen különle­ges színfolt­jai a ma­gyar iro­da­lom­nak. Mind­ezek mel­lett látnunk kell egye­net­lenségeit, túlírtságát, a gro­teszk és ab­szurd ele­mek végle­te­kig me­revítése néhol valóban el­ide­genítő hatással van­nak az ol­vasókra, manírossá válnak mi­at­ta szöve­gei. Különu­tassága eb­ben is meg­mu­tat­ko­zik, ol­vasókkal szem­be­ni ke­gyet­lenségét kri­ti­ku­sai a kései el­is­mertségnek, azaz a személyes ku­darc­nak tudják be, össze­mos­va az életmű/​magánem­ber közti határt, s ezáltal mint­egy fel­ment­ve a szerzőt. Sig­mond prózája „ost­rom­próza”, mond­ja Lászlóffy Aladár – s ez­zel csak egyet le­het érte­ni. S már csak ost­rom­landó ol­vasók kel­le­nek.

– Hogyan fogadták monográfiádat a jogutódok, a családtagok, illetve milyen volt az együttműködés velük a munkafolyamat során?

– Min­den ku­tató álma, hogy a család ha­gyatékában található kézira­to­kat cenzúrázás nélkül meg­kap­has­sa, s kedvére fel­használhas­sa. Sig­mond fe­lesége, Eri­ka, il­let­ve ma már Lon­don­ban élő lánya, Rita ilyen érte­lem­ben nyi­tot­tak vol­tak, a do­bo­zo­kat előze­tes sze­lek­ció nélkül bocsátották ren­del­kezésem­re. Sig­mond nővére, Júlia – Olasz­országban él je­len­leg – volt az, aki­vel rend­sze­re­sen le­ve­lez­tem, ha Ko­lozsváron járt, személye­sen is beszélgettünk. Ren­ge­te­get segített, a Sig­mond család múltját nyilván ő is­mer­te leg­inkább, s ha jól érzékel­tem a le­ve­lezésükből, na­gyon szo­ros vi­szony fűzte öccséhez, élete min­den na­gyobb tra­gi­kus for­dulópontjánál – s volt belőle pár – ki­tar­tott mel­let­te.

– Mint említetted, kötet a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról c. sorozatában jelent meg, viszont egyelőre alig látható a piacon, könyvbemutatók se nagyon voltak. Vannak elképzelések a helyzet orvoslására?

– Erről nyilván a kiadót kel­le­ne megkérdez­ni. Min­denképp sze­retném, ha a könyv Erdélybe is el­jut­na, s a na­gyobb (?) köny­vesüzle­tek­ben hozzá le­het­ne jut­ni.