Zsidó Ferenc kritikája M. Szabó István Testfüggőség c. kötetéről

E novellákban ugyanaz a visszatérő karakter hordozza mindkét entitást, és mutatkozik meg újabb és újabb inkarnációkban. A második ciklus, az Anzelm évei esetében ez nyilvánvalóbb, hisz a címszereplő személye jobban összefogja ezt a közel ezer évet átívelő történelmi galoppozást, az első ciklus, A tagadás történetei pedig az jelen perspektívájából vizsgálják meg e figura fokozatos elprofanizálódását. Így nagytotálban nézve, akár regény is születhetett volna, annyira igénylik e történetek az „összeolvasást”. Persze, szó sincs linearitásról, inkább ciklikusságról és parabolikus időtlenségről, misztikus, balladisztikus állandóságról. Az Anzelm évei meglátásom szerint erősebb, poetikusabb, mint A tagadás történetei, ez utóbbi gyakorta túl durva és nyers, de jobbára megmarad primer szinten, az egyedi eseteket nem mindig sikerül általánossá szublimálnia.

Az Anzelm évei történeteinek jót tesz a történelmi distancia: a ciklus első novellájának– inkább elbeszélésének – eseményei 1073-ban kezdődnek, a másodikénak az 1400-as években, a harmadikának az 1500-as évek derekán, reformáció idején, aztán nagyot ugorva eljutunk 1944-ig és a közelmúltig, az 1990-es évekig. E történeteket belengi egy misztikus vallásosság: Anzelm előbb szerzetes, aztán csodatévő remete, aztán fogyatékos szobrász, ki főként egyházi szobrokat farag, aki mindig Istent keresi, és nem az értelmet (e novellákat rövid vallásfilozófiai eszmefuttatások színesítik), aztán megjárja a náci haláltáborokat, végül az utolsó jelképes, parabolikus történetben (Néha hallgatnak a madarak) azt sejteti, hogy a szent nem létezhet a profán nélkül. Az emberben van jóra törekvés (a főszereplő beviszi a csupasz madarat a kalibába), de erős a gyarlóság is (a magára hagyja a madarat), a szakralitás megszületésének ugyanakkor egy szikra is elég: „Feküdt a madár a szentkép alatt. A parazsak vörös hunyorgásában mintha ragyogott volna a tetem.”

 Amint jeleztem, e ciklus adja a kötet értékesebb részét (kivételt talán a holocaust-novella képez, mely meglátásom szerint nem jut túl a kliséken). Színes, plasztikus történeteken keresztül vizsgálja meg a keresztény világnézet fejlődését (vagy hanyatlását?), a zsidó vallás és a buddhizmus néhány vonatkozásával egybevetve, a szövegek nem válnak esszéisztikussá, túlságosan elvonttá, Miklóssi Szabó István nem eszmetörténeti tanulmányt ír, hanem szépirodalmat. Hit és hitetlenség, isteni szellem és ördögi kísértés, demagógia és eretnekség, inkvizíció és felvilágosodás: mindez együtt van jelen ebben a történelmi tablóban, mely az egyén, az átlagember szempontjából vizsgálja e nagy dichotómiákat. Visszatérő motívum a könyv, az olvasás, az írás szeretete, az alkotás: igaz, hogy ember korba, eszmerendszerekbe ágyazott, fizikai valójában pedig determinált (ld. kötetcím), de lehetősége van egyéni olvasatra, egyéni kérdésekre és egyéni válaszokra. Ha azokat nem mástól várja.

Az első ciklus az elhibázott emberi kapcsolatokat vizsgálja, fő témái a másság (fogyatékkal élés, szexuális másság), a családon belüli erőszak, a lelki betegségek, a traumatizáltság, a brutalitásig fajuló, elnyomott érzelmeken hízó gonoszság. (Mgj.: a másság csírái az Anzelm-történetekben is benne vannak, (pl. otthagyja a szerzetesi rendházat, eretnek iratokat tanulmányoz, stb.), a két ciklus ilyen értelemben (is) összekapcsolódik.

 Az in medias res induló Gyermek című novellát még telitalálatnak érezzük: azt a mindennapi drámát mutatja be, amit fogyatékkal élő gyermeket nevelő szülők élnek meg, s amely csakis tragédiába torkollhat: az asztalos apa fűrész elé veti magát, az anya gyermekére és magára gyújtja a házat. A történetmondás pörgős, tömör, szaggatott, az előzményeket, a lelki hátteret is felvillantja, de végig fenntartja a feszültséget. Ezt azonban néhány olyan történet követi, amelyben kissé túlhajszolt a deviancia, és működésének példázására választott történetek kissé erőltetettek. Az énelbeszélős, önéletrajzi jellegűnek (?) is sejthető novellákból az epikai távolságot, a poetizáltságot hiányolom olykor, ezek filmforgatókönyv-szerűek. Természetesen ez a ciklus is eredményez néhány nagyon jó novellát, ilyen például Bérolvasó, amely némiképp előreutal az Anzelm történetekre, vagy a Gyászharang, melynek alaptónusát az a lakonikus megállapítás adja meg, hogy: „Olykor az volt az érzése, hogy fölös kiegészítője neje vallásos életének.” E ciklus a novelláiban az olvasás vagy írás nem pusztán egy új világ megteremtésének lehetősége, hanem a sebzett ember rejtőzése a világ elől, menekülés önnön démonai elől.

Az összhatás tehát nem rossz, az Anzelm éveiben talán több kakaó is lett volna, esetleg nem ártott volna azt még jobban csúcsra járatni, az első ciklust pedig némiképp megszelektálni. Mindenképp a kötet erényei közé kell sorolnunk az eredetiséget, a merészséget: székelyföldi szerzőről van szó, de ezek a novellák nem az erdélyi prózapoetika hagyományában keresik önmeghatározásukat, hanem új utakon járnak. Olykor érezzük az úttörés nehézkességét, de újító izgalmát is.

* Miklóssi Szabó István: Testfüggőség. Mentor Könyvek, Marosvásárhely, 2019.

A kritika teljes terjedelmében a Székelyföld folyóirat 2021/februári számában olvasható. www.szekelyfoldfolyoirat.ro