Antropocén töredékek. Esszé Rózsa Luca Sára Ott kezdődsz, ahol én véget érek c. sorozatáról az Országút online-on

Az ökológiai válság és az antropocén olyan új természetkulturális keretet jelent életünknek, amelyre a kortárs képzőművészet is sokrétűen reagál. Az ökológiai válság elkerülhetetlenné teszi, hogy figyelmünk a bolygó felé forduljon, de ez az összpontosítás meghökkentő és zavarba ejtő a különböző perspektívák versengése okán. Személyes, társadalmi, geológiai, természettudományos és mindeközben művészi az ember veszélyeztettsége a klímaválságban. Az esztétika a 21. század elején egy válságban lévő ökológián belül megy végbe, így nem különítheti el saját magát attól. Mindezért az öko-esztétika kapcsán „az ökológia és az esztétikai közötti interszekcionalitásról” beszélhetünk. [1] Az ökoesztétikai interszekcionalitásban végbemenő ökoművészet így egy horrorisztikus és fenyegető közeghez fordul a maga művészeti érzékenységével. Az odafordulás lágysága és az eltörlődés apokaliptikus kíméletlensége egymást kölcsönösen kiegészítve jellemzi az antropocén művészetet. Heather Davis és Etienne Turpin szerint a művészet lehetővé teszi „az antropocénnel való gondolkodást és az ökológiai válság átérzését.”[2]

Rózsa Luca Sára kiállításának középpontjában ez az ökoesztétikai interszekcionalitás nyilvánul meg, amely egy sajátos bibliai szimbolikával egy szférikus és ciklikus ökológiát tár fel, amelyben az ökológiai tudatosság és a művészeti érzékenység egymást kiegészítve fér meg. A fenyegető természet folyamatosan keletkezőben és eltűnőben van, be is árnyékolja a képeken szereplő emberi alakokat és sajátos biomediális keretrendszerrel ki is emeli azokat. A VILTIN Galériában látható Heavy Chains of Sentimentalism alkotásait vizsgálva a katasztrófának való kitettség ambivalens élménye juthat eszünkbe. A művek egyszerre testesítik meg az antropocén poszthumán időbeliségét, és vezetnek be egy mitikus művészeti temporalitásba. Így a természettudományos kutatások újításaival és a történelmi, sőt mitikus emlékezet mélyrétegeivel is képes párbeszédet folytatni a kiállítás. Mint Jean-Luc Nancy felhívja figyelmünket rá, a katasztrófákkal való konfrontáció során választhatjuk azt az utat is, hogy „exponáltak maradunk” a katasztrófák számára, tehát engedjük, hogy észrevegyük, hogy észleljük vagy megéljük őket. Az antropocénben való lét nem más, mint a „problémán belüli megmaradás”. [3]  Átadhatjuk magunkat a megsemmisülés képeinek, az elmúlás és a végesség drámai tapasztalatának.