Egy versenymű ürügyén

„Amint tudod, a G-dúr zongoraversenyen két évig dolgoztam. A nyitótéma egy vonaton jutott eszembe Oxford és London között. De a kezdőötlet még semmi. A megmunkálás csak aztán kezdődik. Elmúltak már azok az idők, amikor zeneszerzőn olyan valakit értettünk, aki az inspiráció hevében lázasan firkálja le gondolatait egy darab papírra. A zene-írás hetvenöt százalékban intellektuális tevékenység.”

/Maurice Ravel/

Már szinte közhely, hogy olyan korban élünk, amikor a komolyzenei hangversenyek pódiumain rendszeresen megszólal mintegy háromszáz év muzsikája. Körülbelül a Bachtól Bartókig tartó időszak az, ami ma uralja a koncerttermek műsorválasztását. Bár tudom, hogy ennek a műsorválasztási gyakorlatnak pro és kontra rengeteg kritikusa van ("miért nem nyitunk fokozottabban a régebbi évszázadok zenéje vagy éppen a kortárs zene felé?"), mégis évtizedek óta megingathatatlannak tűnik. Jómagam nem kívánok a kritikus hangokhoz csatlakozni, sőt inkább örvendetesnek találom, hogy szemben a korábbi évszázadok gyakorlatával, amikor csak kortárs zenéket játszottak, a mai hangverseny-látogató közönségnek módjában van megismerni egy (ha nem is teljes) de szélesebb spektrumot. És mivel ezen korszakhatárok között mozog a koncertrepertoár, egy ma felnövekvő és kiteljesedő hangszeres művésznek is ez alapozza meg szakmai stúdiumait. Egy mai zongoraművész Bachon, Mozarton, Beethovenen, Liszten, Bartókon tanul zongorázni kora gyermekkorától diplomakoncertjéig és tovább...  Zongorista technikája, zenei gondolkodása, dallamformálása, harmóniai érzékenysége ezeken pallérozódik. Nem állok be azon kritikus hangok sorába, amelyek ezt a tényt valamiféle átkos és leküzdendő örökségnek tartják. Ellenkezőleg. Hatalmas kincse, hátországa ez mai korunknak. Nagy előny az is, hogy az eltelt évszázadok alatt letisztult, szelektálódott a repertoár, és bár vannak méltatlanul mellőzött alkotók és művek, mégis az előadói praxis zsenik remekműveiből áll össze. Kincs ez, és kincs az a tudás, amely a hangszeres művészek kezében, fejében, szívében általuk összeáll. Olyan kincs, amire egy mai zeneszerzőnek - véleményem szerint - építenie kell. Amit hiba kihagyni a számításból. Tervezett zongoraversenyemben szeretnék építeni erre az örökségre. 

Nem kétséges, hogy ahogy az idők haladnak, egyre újabb és újabb kifejezési módokra van szükség. A mai hangnak meg kell nyilvánulnia egy mai műben, hiszen ez adja meg létjogosultságát a régi nagyok mellett. Hiba azonban elszakítani ezt az éltető köldökzsinórt és egy légüres térbe, ismeretlen, szokatlanul idegen környezetbe helyezni az előadót. Vannak persze köztük specialisták, akiket egy ilyen környezet nem hoz zavarba, sőt a legnagyobb magabiztossággal közlekednek eme űrsétákon, de a mai zeneszerző-generációt egyre kevésbé hozza lázba az a lehetőség, hogy kongó nézőterű kortárs-zenei fesztiválok alkalmaira korlátozódjon műveik megjelenése.

Mint említettem, szerintem hiba kihagyni a számításból a mai előadók klasszikusokon nevelődött tudását és érzékenységét. Szintén említettem, hogy építeni kívánok rá.

De vajon elegendő-e ez az örökség, hogy egy mai mű, például egy zongoraverseny megszülessen? Semmiképpen. Le kell vadászni, be kell fogni a mai kor ötleteit, ízeit, színeit. Széleskörű keresgélésünknek semmiféle előítélet nem szabhat határt, egyedül csak az ízlés.