Émile Jaques-Dalcroze

Ez a két dolog természetesen elválaszthatatlan egymástól, az agyunk idegpályái akarva akaratlanul összekötik a hallás- és mozgásérzékelést, belekavarva az észlelésbe sokszor érzelmeinket is. A tánc, zene nélkül sem ritmus nélküli, a mozgást észlelve bennünk is kialakul egyfajta ritmus. Nagyon kifacsarva a jelenséget, egy zenész is máshogy néz a kottára, ha ott egy ütemnyi szünetjel helyett csupa nyolcad szüneteket lát: bár egyik utasítás alapján sem kell hangot játszania, mégis más lesz a szünet intenzitása a zenész felfogásában. A másik oldalon pedig a passzív zenehallgatás áll, ahol szintén megmozdul bennünk valami, akár egy harsány nyitányt, egy latin zenét, vagy melankolikus koktél zongorát hallgatunk. A ritmus és a mozgás ősidők óta jelen van az ember fejlődésében, az ősember tűz körüli zenélésétől kezdve az indián körtáncokon, és az afrikai eredetű zenék virtuóz időmértékein keresztül a napjaink techno négynegyedéig, ami már enyhe déjà vu-vel fordít minket vissza a kezdetek egyszerűségéhez. 

A mozdulat és a ritmus kapcsolata nem csak észrevehető és tapasztalható, de élvezhető és tanítható is egyaránt. A zene- és táncoktatásban sokan tettek eredményes kísérletet arra, hogy ne egymástól elválasztva értsék meg a növendékek ezt a kettőt, hanem egymást segítve, egy időben történjen meg a megismerése a ritmusnak, a dallamnak, a harmóniának, és a mozgás lehetőségeinek. Kodály, Orff, és Willems mellett Dalcroze volt, aki újítóként működött és hatott ezen a területen.

Émil Jaques-Dalcroze gondolatait összegezve iskolát alapított, és saját módszere szerint kötötte össze ezt a két kifejezési formát, aminek eredménye lett a Dalcroze-eurhythmics. Ez a tanítási forma gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt érdekes és élvezetes. Az óra középpontjában a játékosság áll, hogy felszabadult közegben történhessen meg a befogadása a tanított anyagnak, vagy máshogy fogalmazva, a felfedezése a tanított dolgok közötti kapcsolatoknak. Dalcroze zenei értést, és tapasztalatot szeretett volna adni, mert meggyőződése volt, hogy zenei “testre” van szükség egy jó zenésznek, nem pedig csak elméleti tudásra. A feladatai egyszerűen kötik össze a negyedhangot a sétával, a szünetet a megállással, a metrumot a tapssal, és így tovább, ami sokkal színesebbé teszi a zene megértését a gyerekek és a tanulni vágyók számára. Ez a módszer, tapasztalataim alapján hasznos lenne nem csak a zeneoktatásban, de a táncművészek képzésében is, hiszen egy táncművésznek épp oly fontos eszköze a zene, mint egy hegedűművésznek a vonója. Dalcroze iskolarendszerében tanult például Lábán Rudolf, Mary Wigman, Marie Rambert, Kurt Jooss, akik mind befolyásolói voltak a XX. század táncművészetének. 

Ezért fontosnak tartom, hogy az oktatásban akár zenéről, akár táncról legyen szó, ne válasszák el kizárólagosan egymástól a kettőt, mert együtt léteznek, és együtt érthetők meg teljességükben, érzéki tapasztalatból, nem pedig tankönyvből bemagolva.