Kritika Zalán Tibor verseskötetéről

Vigília, 2022/10.

https://vigilia.hu/index.php/component/content/article/103-legujabb-szam/947-2022-10-szam?Itemid=437

Bedecs László

Zalán Tibor: A lovak reggelije

Kortárs, Bp., 2022, 326 oldal, 4000 Ft

A még mindig csak hatvannyolc éves Zalán Tibor régóta búcsúzik verseiben az élettől, régóta közvetíti a reményvesztettség, a csalódottság, a legmélyebb szomorúság vigasztalhatatlan érzésvilágát, a mély depresszió mindent feketére festő erejét – miért változott volna az éppen most, az elmúlt kilenc év verseit összegyűjtő, tekintélyes kötetben? Zalán most is magabiztosan, nagy technikai felkészültséggel, újabb és újabb formai invenciókkal tudja megfogalmazni a védjegyévé vált elégikus, komor életérzést, vagyis pontosan azt nyújtja, amit hosszú ideje megszoktunk és várhatunk tőle. Pontosan azt, amiért szeretik a költészetét, sőt a prózáit is, akik szeretik.

A kérdés azért merül fel mégis, mert talán épp a kiszámíthatóság okozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kísérletező, provokációktól sem megrémülő, az alanyi líra legjobb József Attila-i hagyományait továbbgondoló, a korabeli költői köznyelvet nagy hatással alakító költészet sokat vesztett kezdeményező képességéből és vonzerejéből. De talán maga a költő is belefáradt a túl korán megkezdett hajrába, az ötvenévesen elkezdett halálra készülődésbe, talán ő maga is elhitte verseinek fő üzenetét, hogy úgyis minden mindegy, semmi értelme semminek, a hátralévő kis időre pedig végképp felesleges lenne bármit is radikálisan újragondolni. Zalán láthatóan a saját útját járja, és látásmódja, világérzékelése van annyira stabil és megingathatatlan, hogy azon semmilyen külső nyomás vagy elvárás ne változtathasson. A formai újdonságok, a beszédmód apró elmozdulásai ezt a stabilitást nem kezdik ki, viszont érdekesebbé, változatosabbá teszik a kötetet, sőt az egész életművet. Az Élet-füst című négysoros például elég transzparensen, szinte mottószeren mutatja az szorongások és a beszédmód most érvényes zaláni együttállását: „Füst az életem Érzem / Isten ujján a nikotinszagot / hamutartó az ég / elnyomott még parázsló csikk vagyok”.

A talán túlságosan is szép, vagyis szépelgő, drága kiállítású kötetben megjelent kilencévnyi anyag mennyiségre is kitenne legalább három kötetet, de a formai és a hangulati különbségek miatt is indokolt lenne külön-külön vizsgálni a ciklusokat. Ha egyet kéne kiemelnem, a kötet mintegy felét kitevő harmadik, Az idő sakktáblája című lenne az, mert ebben látszik a leginkább, miért jelentős költő Zalán még ma is: a rengeteg ötlet, az egyedi asszociációk, a mindig meglepő, néha a szürrealitásba is belekóstoló képi világ, a mások elesettsége iránti érzékenység, az emelkedettség és a káromkodás, illetve az egzisztenciális kérdések a tabumentesített felmutatásai oldódnak ugyanis egybe ezekben a félhosszú, a nagyon kreatívan használt soráthajlások miatt töredezettnek érzett, mégis lendületes versekben. De például az imánt idézett négysoros a második ciklusban található, ahogy itt vagy a még változatosabb elsőben sok nagy lírai monológ (Rettenetes ember; Nézd, Uram), elégikus képleírás (Utak; Farönkkel, szánnal, tengerre, égre), egynéhány, akár humorosnak is nevezhető alkalmi vers (pl. A költő...) és megrendült vallomás (Alkonyi vers, elmosódásokkal) és jónéhány rövid, pár soros szöveg (Érintés, Hévízi ősz) is. Sokszínű, sokszolamú, talán túlságosan is széttartó lett így a kötet, néha önismétlő, néha laposabb, de ez is csak azért zavaró, mert egy jó szerkesztő vagy több önkritika könnyen segíthetett volna ezen.

A versekben, legyenek bármelyik csoportba sorolhatók, mindig ott a fájdalom, a lemondás, a kedvetlenség, a közeli vég érzete, de tulajdonképpen ott van az egyre gyengülő ragaszkodás is az élethez, de ez a ragaszkodás is inkább csak a boldogság emlékének megőrzését jelenti. A barátságok (Sziveri Jánosé például), a régi szerelmek, a család emlékét – nem véletlen a sok nekrológ, a régi barátok elsiratása, és közben az egyre növekvő magány színre vitele. De ennél is érdekesebb, amikor az emlékező versekben megszólal a gyanakvás, hogy vajon nem csak illúzió-e egy-egy emlék szépsége, nem csak az idő, a távolság színezt-e ki azokat, és talán a valóságban ugyanolyan szürkék és kínkeservesek voltak az elmúlt életszakaszok is, mint amilyen a mostani. De a beszélő itt-ott eljut a múlt teljes elvesztéséig is: „veszettül nem / emlékszel az égvilágon semmire” (Kései találkozás).

A nekrológok ugyanakkor azt a zaláni alapfelismerést is felerősítik, hogy az élet voltaképp nem lenne rossz, a halál teszi azzá: az, hogy meghalnak akik fontosak nekünk, és az, hogy hamarosan mi magunk is meghalunk. A Zalán-versek azt sugallják, hogy talán lenne lehetőség elérni a boldogságot, az elvileg létezhet, de a múlandóság megfoszt bennünket attól, hogy valóban elérjük: emiatt nincs elég időnk, helyünk kiteljesedni az életben. Más kérdés, hogy erre sokszor önmagunkat pusztítva még rá is licitálunk. Merthogy a kötetben az alkohol is fontos szereplő, bár sokkal kevésbé, mint a korábbi kötetekben, ahol a részegség vagy általában az iszákosság már-már a születéssel, a teremtéssel és Istennel szembeni mitikus harcot jelentette, annyira nyilvánvaló volt az önpusztító jelleg. Most is részei a hétköznapoknak a „boromat lehajtom”, „iszod a bort” és a hasonló megjegyzések, hogy aztán megérkezzen A semmi helyén című vers, ami egyszerre magyarázat az alkoholizmusra, és félig-meddig búcsú tőle. „A semmi helyén tündöklik az alkohol” – vagyis az ember épp az őt körülvevő semmivel szembesülve, illetve a halálban rá váró semmire ráébredve omlik össze, és fordul az ital felé. Ugyanakkora a vad képzettársítások és asszociációk akár a bódult elme játékainak is tekinthetők, bár ez a bódultság lehet a kötetben sokszor előkerülő álom/ébrenlét határa miatt is, a fáradság miatt is, nem csak az alkohol miatt. Ezt láthatjuk például a Szorongás című vers széttartó képeiben: „hús serceg Meztelen szervek lüktet / nek Szánalmas vázak kalitká / jában vérzenek Zöld fehű legy /ek keringenek fortyogó dög / ök fölött”. Külön figyelmet érdemelnek az itt is megfigyehető soráthajlások, amelyekben szintén megcsillan Zalán kivételes nyelvérzéke: ezt a retorikai eszközt így, ilyen mennyiségben, ennyire hatékonyan talán senki más nem alkalmazta még. Egészen csodálatos dolgok, sokértelműségek születnek belőle.

Fentebb azt írtam, szépelgő maga könyv mint tárgy, holott a nyelv szépségei, a költői innováció szépsége az igazán fontos. Attól egy milliméternyivel sem lesz se jobb, se rosszabb költő Zalán, hogy ki és hogyan illusztrálja a kötetét. Bár ez nem teljesen igaz, mert mi más lenne a költészet, mint ízesítésetek sora, és a költő ízléséről is árulkodik, miféle rajzokat képzel el a kötetében, egyáltalán elképzel, kér, elfogad-e bármilyent is. De sokkal érdekesebbek maguk a szövegek, amelyek vékonyabb papíron, Kovács Péter grafikái nélkül, papírborítóval is ugyanilyen értékesek és figyelemre méltóak lennének. Mert azt kapjuk Zalán Tibortól, amit régóta megszoktunk tőle: alanyi költészetet az ő felismerhető hangján, mégis sok-sok kisebb újdonsággal, nyelvi és formai ötlettel, szívbe markolóan, a torkot elszorítóan, kíméletlenül.